Könyvajánló: Edith Eva Eger – A döntés

Óriási lelkesedéssel kezdtem el A döntést olvasni, mert bármilyen fórumon, beszélgetésben, képzésben vettem részt a közelmúltban, a legtöbbet ajánlott olvasmány Edith Eva Eger magyar származású pszichológusnő A döntés (aztán jön Az ajándék szorosan a nyomában) könyve volt, pszichológiai vagy önismereti témakörben. És titeket is biztatni szeretnélek, ez a könyv tényleg egy must read olvasmány.

Edith Eva Eger könyve megrázó olvasmány és egy hatalmas életigenlés volt számomra arról, hogy sose késő bármit is elkezdeni, letenni. Az elfogadásról és a belső szabadságról ír, erős személyes érintettséggel. A könyv első pár oldala máris behív egy terápiás helyzetbe, ahol élet-halál a tét, mint aztán később oly sokszor a szerző életében. Kronologikus sorrendre tér a későbbiekben át, gyönyörűen írja le a gyerekkorát, a családját, könnyű azonosulni a családi szerepekkel, mintákkal, valós gyerekkori vágyakkal. Ebbe a szinte „saját életbe” folyik bele észrevétlenül a háború szelleme, de ezen a ponton még erősebben a fókuszál a szerző a mindennapi életére kiskamaszként, a szenvedélyére a tánc és a sport iránt, mint az antiszemitizmus egyre növekvő árnyékára.

Aztán megtörténik, amiről máig nehéz elhinnem, hogy megtörténhetett. Kilakoltatás, az életből rossz álom lesz. Az egész rémálom hiteles, apró életigenlésekkel tűzdelt leírása csontig hatol, de valahol a legreménytelenebb és valószerűtlenebb élethelyzetben is a szerző, Edith Eva Eger igent mond az életre. A valódi látás képességéról ír:

„Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk vagy pedig arra, amink még megvan”.

A háborús borzalmak után a visszatérés olyan, mint egy rossz ébredés, de az élet ott van, megállíthatatlan. Iszonyat nehéz felébredni olvasóként is. Azzal, hogy a borzalmak a külvilágban megszűntek, nem következik, hogy a belső megélések és emlékek borzalma is csillapodik.

„Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől -a félelmeim elől-, nem leltem rá a szabadságomra. Börtöncellát építettem a saját rettegésemből, így lettem saját magam börtönőre” – írja ezt a felismerést a szerző.

Ami számomra talán a legtöbbet jelentette a könyvben, a folyamatos lehetőségek megragadása, ahogy írja, a döntés. Hogy a trauma feldolgozása hosszú folyamat, az emlékbetörések ellen és a bennünk zajló folyamatok ellen nincs értelme harcolni.

Megbékélés van, belső béke, döntések minden helyzetben, igent mondás van az életre. És ne csak a nagy döntésekre gondoljunk. Például a házasságban előforduló döntéshelyzetről ezt írja:

„Passzívnak lenni azt jelenti: hagyod, hogy mások döntsenek helyetted. Agresszívnak lenni, azt jelenti, hogy te döntesz mások helyett. Asszertívnek lenni annyit jelent, hogy a magad számára te hozol döntést. És bízol benne, hogy ez elég. Hogy elég vagy.”

A másik kedvenc idézetem, amikor a háború után Edith Eva Eger ajándékba kap egy selyemköntöst a férjétől, és annak megéléséről, szerepéről ezt írja:

„Valahogy tudta, hogy szükségem lesz egy második bőrre. Nem arról van szó, hogy el akarom magam takarni előle, a leendő férjem elől. Nem lepelre van szükségem. Ez arra kell, hogy felemeljem magam, kiterjesszem magam, hogy beléphessek abba a fejezetbe, amely még nincs megírva.”

Ez számomra magyarázatot adott sok külső kontrollos vágyamra. Megértettem a „második bőr” hasonlatát, azzal felemelem magam, átöltöztetem a lelkem is egy „új ruhába”, a jövőt tisztelem meg ezzel.

Záró gondolatként pedig annyit osztanék meg, hogy hihetetlen erős, megrengethetetlen hittel találkoztam a könyvben. Azzal a hittel, hogy a jövő mindig épül, az önmegvalósításra, a szeretetre, a megbocsátásra mindig jó az időzítés, sosincs késő bátran élni.

Hogy a szembenézés és elfogadás Döntés kérdése. Lehet  igent mondani az életre.