Sas Ági úgy fogalmaz: sok nő testében zsigeri emlék a mondat, hogy látszódni veszélyes. Generációs minták, kollektív félelmek, elfojtott düh és bűntudat rétegei dolgoznak a háttérben, és ettől a láthatóság nem egyszerűen bátorságkérdés, hanem belső engedély. Ági a maszkokat nem szégyeníti: megmutatja, mikor és miért kerültek ránk, és hogyan lehet őket úgy letenni, hogy közben ne veszítsük el a biztonságérzetünket.
A saját életében is fordulóponthoz érkezett: új arculatot épít, új színpadot keres, miközben introvertált alkatként a mély, két ember közti kapcsolódásban érzi magát otthon. Írás, víz, olvasás, pszichodráma, családállítás, egy kis salsa, ezek tartják egyben. A Maszk nélkül üzenete pedig egyszerű: a szerepek mögött ott van a lényeg, és ahhoz mindig vissza lehet találni.
– Ági, ha valaki most találkozik veled először: mi az az egy mondat, amivel a legjobban bemutatnád magad, és mi az, amit biztosan nem szeretnél, hogy rád ragasszanak címkeként?
– Az egy mondat most bennem az eddigi magán- és szakmai életem esszenciája lenne: Maszkok nélkül – A valódiság gyógyít. Halak jegyűként 24 éve úszom az önismeret vizeiben, mert sohasem elégedtem meg a felszínnel. Izgat a dolgok mélysége. Van valami bennem, ami folyamatos úton levésre, kutatásra és tanulásra késztet. Szenvedélyem a lélekben lévő mély összefüggések nyomozása, melyek a sorsunkat alakítják.
Amit nem szeretnék címkeként magánemberként és ez lehet egyben egy sírfelirat is, hogy az Ági, aki csak egy ígéret maradt, mert nem volt elég bátor ahhoz, hogy kitartson az álmai mellett, és megváltsa a saját sorsát. Szakmailag pedig az, hogy nem tudtam utat találni azokhoz, akiknek szükségük van saját magukra maszkok nélkül, mert nem ismerhették meg a lelket, aki bennük él és egy teljesebb életre hív mindenkit.
– A „Maszk nélkül” oldaladon azt írod: a maszk egykor túlélési stratégia volt, ami ma már fáraszt és elválaszt önmagunktól. Mikor jött el nálad az a pont, amikor érezted, hogy „oké, ezt a maszkot már nem akarom tovább hordani”?
– Ez a pont nem egyszer jön el az ember életébe. Az én életem is kis halálok és újjászületések sorozata. Talán a legelső élményem az volt, amikor anyukám feltett egy kérdést nekem kiskamaszként, amire tudtam, hogy vízválasztó, hogy mit válaszolok. A kérdés döntésre hívott. Egy dolog futott át rajtam, hogy nem akarok egy olyan világban élni, ahol baj, vagy bűn, vagy hiba, vagy büntetéssel jár (szeretet megvonással), ha valakit szeretek és felvállalok, akit én szeretek, aki a családom része. Csak ezt éreztem mindennél erősebben: Nem akarok és nem tudok egy hazug világban élni, ahol nem mondhatom ki az érzéseimet. A válaszommal arra figyeltem, ami az én igazságom és arra, hogy ha megtudná az igazat az anyukám, az fájna neki. És ezt el is mondtam. Pont így. Ha nem akarod, hogy fájjon… akkor nem kérdezed, hogy hol voltam. Már akkor bennem volt a képesség, hogy empátiával érezzem a másik embert, miközben meg is tudtam védeni magamat. Döbbenetes volt. Akkor és ott kijelöltem a határaimat. A reakció is óriási meglepetést okozott Mert a nagy és hatalmas anyukám ennyit mondott: Jó, akkor nem kérdezem, hogy hol voltál. Egy teljesen más ember állt ott. Utólag nézve, nem fogtam fel, hogy egyetlen valódi megnyilvánulásommal egy teljes viszonyrendszer végére pontot tettem. És azt sem tudatosítottam, hogy a „nagy és hatalmas” jelzők mögött van egy másik ember. Helyette igyekeztem nem megijedni saját magamtól és minél hamarabb kilépni a helyzetből.
– A „társad a változásban” mondatod nagyon emberi. Neked ki volt (vagy ki az) a társad a változásban, egy ember, egy mondat, egy fordulópont?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen kivel megosztani a legbenső élményeinket. Az önismereti úton rengeteg olyan tapasztalás éri az embert, amiket szeretne olyan emberekkel, közösséggel megosztani, akik nyitottak, befogadóak és főleg értik azt, amiről beszél. Mindig van vagy vannak az életemben olyan támogató, segítő emberek, csoportok, akik tovább kísérnek az önismereti utamon. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem és ismerhetem őket. Jelenleg is folyamatos továbbképzésekben veszek részt, mert az útnak azt gondolom, hogy soha nincs vége. Minden újabb vágyunkkal teremtjük a világot és ez szükségszerűen behozza az életünkbe az akadályokat is, amit egy újabb felismeréssel megint képesek lehetünk lebontani. 😉 Társaim emellett a könyvek, a podcastok, az élet jelei, szóval sasszemmel figyelek.
– Több helyen is visszaköszön nálad, hogy már gyerekkorod óta izgat a „miért” és a dolgok mélysége. Mire emlékszel: mi volt az első nagy kérdésed az életről?
– Kiskamaszként foglalkoztatott az, hogy ha a fejemre esik egy cserép, az vajon a véletlen műve vagy valamiért oda kellett mennem, hogy ez megtörténjen velem. Valami odavonzott pont arra a helyszínre. Ezt egy barátnőmmel az utcán nagy hangon vitattuk meg, erre konkrétan emlékszem. Nagyon szerettem ilyen dolgokról beszélni. Túl sok volt a világomban az egyidejűség, a szinkronicitás, nem tudtam nem észre venni, hogy például amikor gondoltam valakire, egyszer csak megjelent vagy valaki mellettem beszélt róla. Vagy amikor bennem megjelent egy érzés, a tv-ben is hasonló érzést jelenítettek meg. Korán elkezdtem szavakba önteni a gondolataimat, verseket írtam, nagyon szerettem olvasni.
– A bemutatkozásod alapján rengeteg képzés és módszer van a hátad mögött (kineziológia, jungi/enneagram, analóg terápia, kronobiológia stb.). Mi volt az a tudás vagy élmény, ami a legnagyobbat „kattant” benned szakmailag?
– Mindegyik módszeremre gyermekemként tekintek és nagyon sokat köszönhetek nekik. Kétség kívül és mindenek felett a gyakorlati megtapasztalások a lélek valóságáról az elvonulásokon. Ez volt nekem a csúcs, a hab tetején a cseresznye. A megváltozott tudatállapotokat az izzasztókunyhóban, a transzokban és a tűzönjárások alkalmával is volt szerencsém megélni. Most is alkalmazok olyan módszert, ami nagyon közel viszi a hozzám fordulókat a saját lelkük megtapasztalásához. Jelenleg már egy jó ideje részt veszek családállításokban is segítőként, sőt a családállító képesítés is a birtokomban van, amivel még mélyebben rálátok a generációs blokkokra.
– A sorsmentor kifejezés sokakat vonz, de sokakat meg is ijeszthet. Te hogyan magyarázod el ezt hétköznapi nyelven, úgy, hogy annak is legyen képe róla, aki sosem volt még önismereti konzultáción?
– Nekem a sorsmentor kifejezés azt jelenti, hogy valaki, aki segít levenni a vállamról azokat a nehéz zsákokat, amiket cipelek. Sőt azt is megmutatja, hogy miért, mikor és hogyan kerültek a vállaimra és ha már nem tesznek boldoggá, hogyan tehetném le magamról. Végigkísér ezen a folyamaton, hogy mindaz, ami már nem tartozik hozzám, csak akadály, legyen az egy gondolat, egy érzelem vagy egy meggyőződés, lehullhasson rólam. Az önazonos élet ott kezdődik, ahol meglátom, hogy hol tudok másképp választani, hol tudok kedvezőbb döntéseket hozni az életemben, ami már végre tükrözi azt, aki én vagyok és ami nekem is örömöt okoz. A megértés ajtót nyit a szabadságba. A lelkem szabadságába. Mert megértem, hogy ha fáraszt egy szerep, letehetem, kiléphetek belőle.
– A Maszk nélkül folyamatodnak van egy letisztult, 3 lépcsős íve. Mesélnél róla úgy, mintha egy barátnődnek magyaráznád el egy kávé mellett: „itt ez történik veled”?
– Nagyon szívesen. Első körben megnézzük, hogy miért is születtél erre a világra. Milyen típusú személyiség vagy. Miben vagy jó és mi okoz nehézséget. Milyen sorsfeladatot választottál magadnak és ehhez képest milyen családi körülmények közé születtél. Hogyan működtek veled a szüleid, amik miatt hiányokat éltél meg a lelkedben. Megérted majd az ő mozgatórugóikat is, sőt azt is, hogy ezek a hiányok hogyan függnek össze egy korábbi létedben tapasztalt élményeiddel. Nagyon sokrétűen fogod látni magadat. Amikor én először szembesültem a saját karakteremmel, tényleg azt éreztem, hogy úristen, akkor ez nem egy sivatag, ahová ledobtak egy ejtőernyővel, hanem egy kijelölt út, amin át kell mennem, mint egyéni lélek, mert erre a kihívásra vágytam. Az a rengeteg azonosulás a környezetemmel szükségszerű volt, mert biztonságot adott, közösséget, ha úgy tetszik, sorsközösséget a körülöttem élőkkel, de ha felismerem, hogy már gátol valami, akkor letehetem, hogy visszakapjam azt az eredeti minőségemet, ami még a nagy lélekként voltam.
– Izgalmas a görög drámák–archetípusok párhuzamod is: hős, áldozat, lázadó, megmentő… Miért pont ez a nyelv lett neked ennyire találó, és te melyik „belső szerepet” látod most a leggyakrabban nőknél?
– Most egy nagy image és brandváltáson mentem át. Aki voltam, már egy másik honlapon, egy másik énemmel, egy másik üzenettel feloszlóban van. Az új honlapom és vele együtt az új üzenet is csak nem régen született meg. Rá kellett döbbennem, hogy 24 év önismereti út és majdnem 20 éves egyéni praxis után elfáradt az üzenet bennem. Az a Szent Grál (ezt a kártyát többször húztam akkoriban) már nincs meg, az a lelkesedés, az a tűz már nem lobog bennem annyira, mint korábban.
Ezt párhuzamba állítanám azzal, hogy akkor kezdtem el a családállítást is tanulni, rendszeresen jártam pszichodrámacsoportra és mély folyamatokban vettem részt. Rengeteg maszk oldódott fel akkor és felismertem, hogy a lélek bennünk hogyan és miért választ szerepeket. Az emberi sors nem más, mint a lélek játszótere. És igen, egy ponton teljesen letisztult, hogy minden, amit tapasztalunk, a LÉLEK színpadán zajlik. Pont azokkal a szereplőkkel, drámákkal és katarzisokkal, ami az egyéni lélek fűtőanyaga. Ezért a kihívásért jövünk. Ezért az érzésért, hogy testünk van, hogy általa megélhetünk érzéseket, vágyakat, ösztönöket, mint az Angyalok városában a főszereplő, amikor megvágyja a testet öltést, mert közel akar kerülni ahhoz, aki vonzalmat, vágyat keltett benne.
Erre a 6 görög drámára épül minden emberi sors és erre irányul a Maszk nélkül üzenet is, amit újra fel kellett építeni magamban. Ebben talán a fáradtság is benne van, talán a tökéletesre való törekvés idealizmusának letétele, talán a generációs sebek megkönnyezése, talán a saját utam esszenciája. És ez megy végbe minden útkeresőben. Ez egy egyetemes út. A bölcsőtől a sírig tartó mély átalakulás, az idővel való együtt haladás. Mindegyik drámai karakter bennünk él és mindegyikkel érdemes találkozni. Talán annyit emelnék ki, hogy a tettes és áldozat is egyetemes, nemtől független belső működés, hiszen a lélek hol férfi, hol női testet választ. Ha az áldozat szerepével azonosultam, el kell kezdenem a tettest megismerni magamban és fordítva is igaz. Minél erősebben azonosultam egy szereppel, annál inkább félek az ellenkarakteremet megélni, mert már okozott nekem vagy másoknak fájdalmat. Az egyensúly már Buddhának is meghozta a megváltást az éhezés és a deegeszre tömöm magam működés között.
– A folyamatod több eszközzel dolgozik (jungi szemlélet, archetípusok, belső utazás, kártyák). Hogyan tartod meg a biztonságot és a „földeltséget”, hogy ez ne legyen ködös-elszállós, hanem nagyon is használható a hétköznapokban?
– A folyamatokban a gyakorlati életben megtapasztalt elakadások vannak fókuszban. Olyan belső vagy külső akadályok, amik miatt nem tudunk tovább lépni abba az irányba, amit szeretnénk vagy megcselekedni azt, amit kitűztünk célul vagy nem tud velünk megtörténni az, amit nagyon szeretnénk, ha megtörténne. Mindannyian boldogok akarunk lenni, de ez mindenkinél mást jelent és lehet, hogy valaki pont azért nem érzi boldognak magát, mert olyan feltételezései vannak, amik elfedik előle magát az érzést, hogy belső béke, hogy szeretet, hogy elégedettség. Na itt jönnek a képbe a felismerések, amik miatt újra motivált lesz a cselekvésre vagy el tud engedni bizonyos ragaszkodásokat vagy megtörténnek vele olyan dolgok, amik előtte nem. Ködös elszállás véleményem szerint akkor lehetséges, ha nem látja valaki az összefüggést, a párhzuzamot a feltárt felismerések és a jelene között. Ez pedig maximálisan az én felelősségem megláttatni ezeket a párhuzamokat. A folyamat íve segít abban, hogy egy mederben haladjunk, egy témán dolgozzunk.
– Van egy mondatod, ami megfogott: „Tudom, hogy mindenre van megoldás. Mégpedig bennünk.” Mit mondanál annak az olvasónknak, aki erre most csak annyit tud: „jó, jó… de én már mindent próbáltam”?
– Belefutunk abba a kérdésbe, hogy mit tehetnék én még magamért? Illetve, hogy nem túl nagy mondás ez, hogy mindenre van megoldás? Nem túl nagy ígéret? És itt jön képbe az univerzum egyik nagyszerű rezgése, amiről a mi harcos, lázadó és makacs egónk nem szívesen akar hallani. Pedig van és kihagyhatatlan az életünk minden fontos megéléséből. Tudok-e a társamra úgy nézni, hogy ajándék, hogy mellettem van, tudok e a munkámra, a hivatásomra úgy nézni, hogy köszönöm, hogy tehetem, tudok-e az egész életemre úgy tekinteni, mint egy kölcsön kapott lehetőségre, amit bármikor visszavehetnek tőlem, ha nem vigyázok a testemre, a kapcsolataimra, mások érzéseire. A nagy és harcos egónk nincsen tudatában az életeink hosszú láncolatának, megéléseinek és annak, hogy mekkora kincsek birtokában vagyunk itt a Földön. Ha sokáig nem történik változás egy életterületen, tapasztalatból mondom, hogy a lelki megtisztulás és a mély alázat vezethet addig a felismerésig, hogy minden a KEGYELEMBŐL születik, az utolsó hajam szála sem az enyém. Vendégek vagyunk a Földön. Ez a felismerés, ha a teljes lényemben megszületik, akkor félre téve a hamis büszkeséget kinyitom azt az ajtót, amit eddig zárva tartottam és kérem, hogy fogadjanak be, kérem, hogy váltódjak meg. Jézus, mint közvetítő, ezt a szerepet töltötte be az Isten – LÉT – Univerzum és EMBER között. Sokan a közvetítőtől jobban mernek kérni, mint Istentől. Annyi bélyeget kapott már, hogy nem tudják, milyen is valójában, mire számíthatnak tőle. Ezért sokaknak könnyebb egy eltávozott szerettükkel beszélgetni és kérni tőle, mint a LÉTTŐL. Az olyan megfoghatatlan. Ez a vers pont erről a küzdésről szól, amivel az ember el akar érni, meg akar szerezni dolgokat.
Reményik Sándor:
KEGYELEM
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
– Te magad írtad, hogy életed nagy témája az önbizalom, és hogy sokunknak „nem biztonságos látszódni”. Nőként szerinted miből tanuljuk meg ezt a láthatatlanságot, és miből tudjuk visszatanulni a láthatóságot?
– Fontos, hogy ne hibáztassunk senkit a megfejtéseknél, mert ha az elnyomott nő címkét vesszük elő, azzal fenntartjuk a nők áldozat képzetét, ami igen gyakran átcsaphat harcos – lázadó sárkány energiába. 😉 Persze ez is hozzá tartozik, de kezdjük az alapoknál. Párhuzamok jutottak eszembe, olyan tények, amik mindkét nemnek segíthetnek a saját szerepük megértésében. Globálisabban nézve az összefüggéseket. A fiúknak a nemi szerve a testükön kívül van, a lányoké rejtett. A fiúk a teremtő, kifelé áramlást, míg a lányok a befogadást jelenítik meg már a testükkel is. Ami még érdekesség, hogy a fiúk a házassággal megkapták a lány hozományát, ezzel bővítve a családi kasszát (elősegítették a család életben maradását), míg a lányok ebből a tényből kiindulva elvették a család megélhetésének egy részét a házasságra lépéskor. Innen jön az, hogy a fiúk értékesebbek, mert nagyobb értéket képviselnek a családban, hasznosabbak már gyermekkorukban is. A régi korok szerint a fiúk vitték tovább a család életben maradásának a feltételeit azáltal, hogy nagyrészt ők művelték a földeket, ők adták el a terményeket, ők tömörültek céhekbe, ők járták a falut vagy a várost a portékáikkal. A nők szerepe hagyományosan a háttérben zajlott a gyerekekkel, a házban és a ház körül, ők biztosították a családfőnek is a hátteret. Ők biztosították azt, hogy a férfi a munkájával pénzt kereshessen. Vagyis a háttérből támogatták a férfit.
Ez a nő hagyományos és egyben spirituális szerepe is. Egy spirituálisan és lelkileg megérett nő szívesen áll a szeretett férfi mögé. És egy spirituálisan és lelkileg érett férfi tisztelettel nézi a nő családért végzett munkáját. Megbecsüli annak áldozatait és a saját munkájával egyenértékűnek tekinti azt. Ideális esetben mindkét fél tudja, hogy a másik munkája, áldozata nélkül nem jutnának egyről a kettőre. Pontosan tudják és elismerik, hogy a férfi a pénz megteremtésével, a nő a háttér biztosításával ugyanazt a közösen vállalt feladatot végzi. A nők általánosságban véve azért állnak közelebb az érzéseikhez, mert a természet azt az esélyt adta nekik, hogy továbbadják az életet. Így a gondoskodásra és a fészekteremtésre való képességük is nagyobb. Amikor a férfiak és nők tömegesen elveszítették a spirituális nyitottságukat (szükségszerűen kapcsolható ahhoz a témához, hogy elfelejti a lélek a spirituális jellegét és anyagba süllyed, azaz az anyagi világot fontosabbnak tartja) a férfiak elkezdtek visszaélni azzal a ténnyel, hogy ők keresik a mindennapi betevőt és elkezdtek nem tisztelettel tekinteni a nőkre. A nők pedig áldozatszerepbe süllyedtek globálisan.
Rengeteg nő, most hogy már újra vannak módszereik megismerni a spirituális jellegüket, erőre kapva átfordultak a ló túloldalára és a harcos férfi mentalitásban keresik a helyüket. Ha valami évezredeken át egy eltolt módon működött, ami esetünkben a nők általános háttérbe szorulása, akkor el kellett jönnie annak a pontnak, ahol ez megfordul. De ez az évezredes működés attól még, hogy már vannak lehetőségeink akár arra is, hogy megmutassuk a képességeinket a világnak, még zsigerileg bennünk van. A nőknek meg kell érteniük, hogy az anyagba hanyatlás szükségszerűen ment végbe és valójában mindkét nem vesztes ebben a tettes-áldozat csatában. Arra érdemes ráérezni, hogy rengeteg generációs elfojtott düh van a nőkben a férfiak felé és rengeteg bűntudat van emiatt a férfiakban a nők felé, amit vagy agresszióval vagy férfiatlan működéssel kompenzálnak. Csak akkor történhet valódi együttműködés, ha nőként újra vissza tudjuk engedni a férfit a szív-terünkbe és férfiként a nőt egy kicsit istennőnek tudjuk látni, aki nem azért van mellettünk, hogy boldoggá tegyen minket, a teremtés koronáit.
Direkt mentem szélsőségbe, mert sok kultúrában még ez a mentalitás dolgozik. S hogy mi köze van ennek ahhoz, hogy a nők újra vállalják, hogy láthatóak legyenek? Talán annyi, hogy ha a nő a mindennapjaiban el tudja foglalni szeretettel és önmaga felé tisztelettel (megértve a fentieket) az őt megillető helyet, nem tekint ellenségesen a férfira, hanem együttérzéssel felé, akkor a férfi is megtalálhatja saját magában a saját bűntudatának vagy gyávaságának a feloldását a nőben, aki megérti őt és néha az arrogáns viselkedését. És így a nő, akár szingli, akár társsal él, akár csak szeretne társat, egészen másképp néz azokra, akik már a porondon vannak és látszódnak.
Aztán persze itt vannak még a generációkban azok a rettenetes hiányok, amik a háborúkból, népirtásból fakadóan zsigerileg magunkban hordozunk. Látszódni veszélyes. Az egyéni lélek, aki kiválik a Nagy Lélekből és beszületik egy családba, sokszor tartozás élménye van, ami azt jelenti, hogy bevállalja a családi lélekben lévő hiányt vagy fájdalmat, veszteséget megéltek sorsát. Ha például sok a meg nem született élet a generációban, a lélek erezheti úgy, hogy velük vállal közösséget és úgy tesz, mintha nem látszódna. Mély a lélek kútja, ezek a módszerek segítenek ezeknek az élményeknek a feltárásában is. Néha az egyéni belegabalyodás helyett egy kollektív, globális rendszerszintű megértés tud lenni a gyógyír minden sebre. És ez a sebezhetőség, amit az, aki látszódni akar, előbb-utóbb fel kell, hogy vállaljon. Mert, ha ezek a felismerések bennünk megértésre találnak, ez lesz az erőforrásunk is.
– Ha az önbizalom nem egy érzés, hanem inkább egy gyakorlat, akkor mik a legkisebb, legbarátibb lépések? Mondanál 3 olyan miniszokást, amit akár holnaptól be tud vezetni egy olvasó?
– Persze. Az egyik: Az elme nevű gépezet a fejben, ha valamit szeretnék megoldani és nem volt még eddig ilyen az életemben, azonnal pánikba esik, mert rohan velem a fejemben a jövőbe és ott keres képet hozzá. Mivel ott nem talál, ezért kétségbe esik. Ez a Mi lesz, ha gondolat… általában mögötte ott van, hogy nem vagyok elég jó, nem fog sikerülni, nem jön a visszajelzés. Vagyis majd arra jön a visszajelzés, hogy nem vagyok jó és nem kellek. Az elme erre keresi az önigazolást. Na, akkor fordítsuk meg és keressük ennek az ellenkezőjét. Az első, ami eszembe jutott, hogy érdemes tudatosítani az eddig megtett utat, a képességeket, tulajdonságokat, amikkel elértem ezeket. Ez nagyon fontos lépés. Ezt érdemes felírni, listát írni: Milyen sikereim voltak eddig, mit hoztam létre, mi az, amitől már most sikeresnek érezhetem magamat? A lényeg, hogy ezeket végiggondolva az érzéseim abba az irányba tolódjanak, ahol a képes vagyok rá megerősödik bennem. A legegyszerűbb dolgok: isteni paprikás krumplit csinálok, imádják a főztömet. 😉 Van egy nyelvvizsgám. ( Meg tudtam csinálni.) Szeret a kutyám, a párom, egy jó barátom, egy ügyfelem vagy több (szerethető vagyok). Aztán.. Milyen képességek birtokában értem el ezeket? Ez is nagyon fontos, mert a lista végére rájöhetek, hogy rengeteg alapanyagom van, amiből főzhetek. A befejező lépés pedig: Képtelenség érzésre a legjobb tudatosítani a magyar nyelv szimbolikus jellegét. Kép-telen, vagyis nincs képem hozzá. Ok. Mit tehetnék ahhoz, hogy legyen képem arról, hogy hogyan kell
ezt megoldani, megvalósítani? Ki az, akiről hallottam, hogy ilyet csinált vagy mit hallottam erről? Honnan gyűjthetnék információt?
Második: Az önbizalom egy fajta érzelmi biztonság, ami a családomban alapozódik meg. Van tapasztalatom arról, hogy jó vagyok és értékes, támogat a környezetem, kaptam visszajelzést sok élethelyzetben arról, hogy ügyes vagyok, szép és kedves és hibázhatok, nem lesz belőle dráma, mert kisimulnak a kedélyek. Összességében értékes vagyok. Ebből tudom, hogy képes vagyok a helyzeteket kezelni. Ha én nem ezt érzem, ezt a pozitív megerősítést, ezeket a pozitív kellemes nyugalmat nekem kell megadnom saját magamnak. Azaz írhatok egy hálalistát, hogy mi minden vesz körül és ettől én hogyan érzem magam. Ez máris a félelmeim helyett arra fókuszál, hogy miért lehetek nyugodt. Minden rendben van. A helyzet nem dráma, csak egy helyzet, amit képes vagyok kezelni az eszközeimmel.
A harmadik: A félelem pont abból is születhet meg bennem, hogy a vágyaim és a céljaim felé haladok és valójában nem félek, hanem izgatott vagyok. Azaz tudatosíthatom, hogy éppen most lépem át azt a határt, ami nekem komfortos volt és már nem érzem magam védettnek. Ok. Honnan kérhetnék támogatást? Kinek a biztatására, hitére van szükségem, akinek elhiszem, hogy sikerülni fog, aki szeret engem? Ok, milyen kihívásokra vagyok még kíváncsi, amiben nem érzem magam védettnek?
Sas Ági, kineziológus, sorsmentor és életfeladat-tréner
– Szerinted hol csúszik át a „jó kislány/erős nő/meg kell felelni” történet kiégésbe? Mik a korai jelek, amiket a legtöbben benézünk?
– Azt gondolom, hogy az erős nő kifejezés teljesen rendben van. A nők mindig is erősek voltak, egyszerre rengeteg mindennel foglalkoztak, rengeteg érték és képesség birtokában, csak erre a sok kincsre az évezredek során ők maguk sem láthattak rá. Nem volt módjukban. Nem tanulhattak, nem fedezhették fel a családban betöltött szerepükön kívüli értékességüket. Mindenkinek az egyéni sorsában, életében érdemes megvizsgálni, hogy mennyire támogatja őt a jó kislány/erős nő szerep. A nő, akinek ezer karja van és túlhajszolt, a nő, akinek kevés a dolga és nincs elég kihívás az életében. A nő, aki mindenhol látszik és a nő, aki sehol nem látszik a saját életében. De az is vezethet kiégéshez, hogy nincs elég kihívás az életünkben, hogy nem tudjuk megtalálni azt a csatornát, azt a platformot, amin keresztül megélhetjük az adottságainkat, a képességeinket. Vagy egy kiszolgáltatott, függő helyzetben vagyunk és feladjuk az értékeinket egy könnyűnek tűnő luxus élet oltárán.
Nagyon könnyű félreérteni a kiégés jeleit. Csak egy kis nincs kedvem, fáradt vagyok; majd holnap, ráérek még; már a hétvégének sem örülök annyira; most nagyon sok a munka, nem érek rá; úgyis mindegy, jó ez így, ahogy van; cinikus leszek a dolgokkal, türelmetlenebb magammal és másokkal. Tompul a lelkesedés, az ami régen boldoggá tett, már nem okoz igazi örömöt, csökken a motiváció és nem veszem észre, hogy valamilyen téren már nem a saját életemet élem, már nem vagyok az, aki voltam, már nem találom a miértemet az életemre.
Azért is örülök a kérdésnek, mert idén elvállaltam a Burnout Konferencia egyik nagykövetének a szerepét, mert nagyon fontosnak tartom, hogy ha a jeleket megtapasztaljuk magunkon, ne gondoljuk, hogy baj van velünk, ne gondoljuk, hogy egyedül vagyunk a problémával és talán jó is, ha címkét adunk az állapotunknak, ezzel is egy kicsit eltávolítva, messzebbről nézve a megoldásokra is jobban ráláthatunk. Először is a legfontosabb, hogy elérjük azt az állapotot, amikor tisztába kerülünk és tiszteljük, becsben tartjuk magunkat azért, akik vagyunk. Fejlesztjük magunkat, újabb kihívásokat vállalunk be és merünk időről-időre megújulni. A gyengeségeinkkel bánjunk gyengéden, mert akkor megtapasztalhatjuk, hogy a külvilág is egyre gyengédebben, szelídebben bánik velünk. A legideálisabb az, hogy akkor is érezzük az értékességünket, ha erre a külvilág nem ad visszajelzést éppen. Ha van társunk, merjünk a társunk szeretetéből ragyogni, de ne gondoljuk úgy, hogy a társ feladata minket ragyogtatni.
A jó kislány/erős nő akkor lesz probléma valakinek, ha elvesztette az álmait. Ha nem jut ideje a saját céljaira. Ezért azt gondolom, hogy ezt érdemes megerősíteni és mindig arra helyezni a fókuszt, hogy mit tehetünk magunkért, hogy jobb legyen az életünk. Milyen lépéseket kellene megtenni, hogy ha egy szerep fáraszt, más identitást, más szerepeket is beemeljünk az életünkbe. Jusson idő a hobbinkra, valamilyen kedvenc tevékenységre, amit elhanyagoltunk vagy a barátainkra, akikkel régen találkoztunk.
– Ha valaki már benne van a kimerülésben, mi az a 2–3 dolog, amit semmiképp ne csináljon (mert csak ront vele), és mi az, ami meglepően gyorsan tud könnyíteni?
– Semmiképpen ne bántsuk magunkat, ne gondoljuk, hogy velünk van a baj. Mert ilyenkor egy beszűkültebb agyi fókuszban vagyunk, hiszen pont az merített le, hogy monoton robotként voltunk benne sokáig egy helyzetben. Semmiképpen ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, ez tényleg csak ront a helyzeten. Amit valójában látunk a többi ember életéből, az egy torta szelet és nagyon félrevihet egy félre értelmezés. Ne higgyük azt, hogy egyedül vagyunk ebben a helyzetben. Ez teljességgel nem igaz. Helyette egyszerűsítsük le az életünket, amennyire csak lehet. Mozogjunk, lazítsunk a testünkben és a lelkünkben is. Sok nevetés és egyáltalán, magunkat nem érdemes annyira komolyan venni ilyenkor. Szerintem ez is nagyon egyénre szabott, hogy kinek mi válik be.
– Most te is jobban „kilépnél” szakértőként a nyilvánosságba, előadásokat, tematikus esteket tartotok. Milyen érzés ez belülről? Mi az a félelem vagy belső hang, amit ilyenkor neked is kezelni kell, és hogyan kezeled?
– Eljött az a pont az életemben, ahol felismertem, hogy a négy fal közötti egyéni konzultációk elképesztően sokat adtak, máig élvezem őket, ezt a mély kapcsolódást és őszinte megnyílást ember és ember között, introvertált típusként ez a komfortos nekem. De a következő lépés, egy kicsivel nagyobb nyilvánosság lenne nekem. Ez új kihívást ad majd, új élményeket, új tapasztalásokat. Most nincs bennem félelem, csak izgatottság a jövő felé. Meglátom, hogy a befektetett energiák merre visznek tovább az utamon.
– A régi oldaladon ott vannak a verseid is, és látszik, mennyire fontos neked az írás. Mit ad neked az írás, amit a beszélgetés vagy a konzultáció nem tud ugyanúgy megadni?
– Az íráson keresztül belefeledkezhetek abba a mély kútba, ahol a lelkem igazságai, felismerései rejlenek. Általa tudom a leginkább azt az
intuitív csatornát használni, ami a saját belső tengelyemmel köt össze. Ahol csak én vagyok és a gondolataim, a megéléseim.
– Az „Önvallomásodban” nagyon szépen beszélsz érzékenységről, együttérzésről és arról, milyen nehéz ezt összeegyeztetni a rideg valósággal. Te hogy vigyázol az érzékenységedre, hogy ne égjen ki?
– Egy időben tényleg nagyon nehéznek tűnt a Földi lét, nagy elvágyódásaim voltak. Azt hittem, hogy tévedésből jöttem erre a Földre. Túl nagy a kettősségek játéka itt és túl szélsőséges nekem. Aztán felismertem magamban, hogy képes vagyok egy csomó mindenre. És beleálltam. Felelősséget vállaltam az életemért és azokért a dolgokért, amik történnek velem. Nem gondolom, hogy porcelán baba lennék, akire vigyázni kell, mert egy fontos dologra jöttem rá. Attól, mert a gyertya fénye bevilágítja a szobát, nem lesz kevesebb a fénye. Attól, mert szeretetet és törődést, figyelmességet és empátiát adok a körülöttem élőknek, nekem nem lesz kevesebb, nem fogy el. Nem kell vigyáznom a szívemre, mert az soha nem tud sérülni. Érhet fájdalom, átmehetek rettenetes veszteségeken, de a szívem továbbra is csak szeret és ontja a szeretetet arra, aki kéri. Szeretem minden módon kifejezni azt a végtelen szeretetkutat, ami bennem él. De elsétálok onnan, ahol ezt az érzékenységet nem tudják megélni felém. Egyik érzelmet sem utasítom el. Mindegyiknek teret adok mind magamban, mind másokban.
Sas Ági, kineziológus, sorsmentor
– Mondtad, hogy igazi Halak vagy. Mit jelent ez nálad a hétköznapokban? Miben vagy tipikus Halak, és miben cáfolsz rá?
– A Halak szeretet cunamija, érzékenysége, intuiítív megérzései, a mély kutató szellem, a globális-egyetemes látásmód, a művészetek felé hangoltság mind igazak rám, mint utolsó jegyre, de a szenvedélyek a szerekre elkerültek eddig. 😉 A szer-elem a szenvedélyem és az apró dolgok, amiknek örülni tudok.
– A posztjaidban gyakran előjön, hogy a kapcsolataink tükröt tartanak. Neked mi volt a legnagyobb párkapcsolati/emberi „tükörélményed”, ami utólag hálát érdemel, még ha akkor nem is volt kényelmes?
– Ezek a tükrök nem azt jelentik, hogy ha gonosz velünk valaki, akkor mi is gonoszak vagyunk, hanem azt, hogy az illető segít felismerni a saját értékességünket. Vagy a kapcsolatban veszem észre, hogy lejárt egy minta már bennem, ami korábban még rendben volt, az önértékelésem emelkedése miatt már nincs rendben. Meghaladjuk a szerepeinket. A legcsodálatosabb, amikor azt tapasztalhattam meg a kegyelem révén, hogy bár a másik fél nem tisztázta a dolgokat, az élet történéseiben mégis vigaszt találhattam, mert megtörténik az, ami egy visszajelzés arra, hogy semmi baj nincsen velem, csak a másik fél kommunikációja nem tart még ott, hogy képes legyen nehezebb dolgokat is kimondani. „Sajnálom, de nem…”, „Félek, hogy…” Mindig tanulunk és tanítunk egymás által emberi helyzeteket kezelni.
– Mi tölt vissza téged nőként a munka és a „másokat tartok” szerep mellett? Van-e olyan esti rutinod, kis rituáléd, utazós szokásod, amihez foggal-körömmel ragaszkodsz?
– Foggal-körömmel semmihez nem ragaszkodom. 😉 Színház, mozi, pszichodráma, családállítás, olvasás, víz, salsa.
– Ha a most induló önbizalomtematikus est(ek)nek lenne egyetlen mondata, amit minden résztvevő hazavisz, mi lenne az?
– Az óra mutatóját egy óraszerkezet veszi körül. Senki nem magától válik olyanná, amilyen. A környezet, amiben felnősz sokkal mélyebben meghatároz, mint gondolnád. De ha a miérted elég erős, hegyeket mozgathatsz meg. Szubjektív valóságokban élünk, csak az a fontos, hogy te mit szeretnél megtapasztalni. Hagyd a többieket a saját életüket élni.
– Mit üzensz annak a nőnek, aki pontosan érzi, hogy „van egy másik életem is, csak nem élem”, de még nem meri megtenni az első lépést?
– Gyűjtsön információt, hogy amit szeretne, kik csinálják még. Mert ha egy valaki csinálja, mindenki másnak is megvan az esélye. Csak arra figyeljen, hogyan lehet megvalósítani. És persze a múlt árnyaival is érdemes szembenézni.
– Az interjúinkat jellemzően villámkérdésekkel szoktuk zárni. Csak vágd rá, ami elsőre eszedbe jut! 🙂 Kávé vagy tea?
– Mindkettő. 😉
– Reggeli ember vagy éjjeli bagoly?
– Reggel jönnek az ihletek.
– Mi az a szó, amit mostanában túl gyakran mondasz ki?
– Tulajdonképpen.
– Könyv, amihez bármikor visszanyúlsz?
– Rengeteg jó könyv és film inspirál. Golding: A legyek ura, Orwell: 1984, Ray Bradbury: Fahrenheit 451, Zola: Patkányfogó.
– Zene, ami azonnal „hazahoz” magadhoz?
– Meditációs zenék.
– Ha egy archetípus lennél ma, melyik lennél?
– Bolond.
– Kedvenc „énidő” program 30 percben?
– Torna, duolingo, podcasthallgatás.
– Mi az a dolog, amire mostanában megtanultál nemet mondani?
– Folyamatosan mondok nemeket.
– Egy illat, ami emlékeket nyit?
– Ropogó tűz a kandallóban.
– Mit kívánsz most magadnak a következő fél évre?
– Kerüljek minél többször flow állapotba.
