Kívülről sokszor minden rendben: működik a munka, a család, a napi rutin, belül mégis ott motoszkál egy makacs, halk feszültség, amit nehéz megfogni. Selmeczi-Battonyai Szilvia szerint ezek a belső üzenetek ritkán hangosak, inkább kitartóak: fáradtságként, ürességként, ingerlékenységként térnek vissza, míg egyszer csak fel nem tesszük a kérdést: jól érzem-e magam abban, amiben vagyok?
Szilvia útja egy fájdalmas, de tiszta fordulóponttal indult: 32 évesen, három kisgyerekkel a háta mögött kellett becsuknia maga mögött egy ajtót, nemcsak egy kapcsolatét, hanem a „majd egyszer jobb lesz” illúziójáét is. Ma coachként, mediátorként, szomatodráma-játékvezetőként és sémacoachként olyan megtartó teret teremt, ahol „nem kell jól lenni”, nem kell sietni, megfelelni vagy bizonyítani, elég megérkezni. Ebben az interjúban vele beszélgetünk a Főnix-létről (amikor valami bennünk meghal, hogy helyet adjon egy tisztább minőségnek), a határok felszabadító erejéről, a kapcsolatokat mentő apró kommunikációs váltásokról, és arról is, miért nem rózsaszín fogalom az önszeretet, hanem egy egészen hétköznapi döntés, akár egy átlagos kedden, egy bögre meleg tea mellett.
– Kezdjük a névjegyeddel: Ki ma Selmeczi-Battonyai Szilvia, és ki volt az a Szilvi, aki még nem ezt a pályát járta?
– Az a Szilvi, aki régen voltam, nem gyenge volt, hanem túl érzékeny egy olyan világban, ahol nem tanították meg, hogyan lehet önmagát választani. Éhezte a szeretetet, de közben volt benne egy halk, makacs belső hang, ami nem hagyta teljesen feladni önmagát. Ma Selmeczi-Battonyai Szilvia egy önazonos nő, aki tud nemet mondani, tud kérni és nem ijed meg attól sem, ha időnként elfárad.
– A honlapodon a Főnix-madár képével indítasz: mit jelent neked a hamvakból újraszületés története, és miért pont ez a metafora lett a kapunyitó?
– Számomra a Főnix madár nem pusztán az újrakezdés szimbóluma, hanem a folyamatos tanulásé és fejlődésé is. Annak a belső útnak a képe, ahol újra és újra meghal valami bennünk, hogy helyet adjon egy érettebb, tisztább minőségnek. Az újjászületéshez bátorság kell: bátran haladni az utunkon, vállalni az eséseket, és nem megkerülni a fájdalmat. Majd felállni a koronát megigazítva, tudatosabban, önazonosabban, és továbbmenni. Ettől válik az életünk boldogabbá és szebbé.
– Te magad is leírod: 32 évesen egy családi trauma hozott egy nagyon éles kérdést („kinek az életét élem?”). Mi volt az a pillanat, amikor már nem tudtad tovább elodázni a választ?
– Volt egy egészen konkrét pillanat igen. Amikor kézzelfoghatóvá vált, hogy el kell válni és menni kell. Elengedni nemcsak egy kapcsolatot, hanem azt a „majd egyszer jobb lesz” jelent is, ami már nem vitt semmilyen jövő felé. Emlékszem, ott ültem a házunk küszöbén és zokogtam. Ez egy nagyon fájdalmas pillanat volt. Olyan, amit nem lehet megspórolni, amit végig kell élni. Pontosan tudtam és éreztem, hogy ez is része az útnak: elsiratni azt, ami már nem szolgál tovább. Aztán felállni, összepakolni, és becsukni magam mögött az ajtót. Az erőm abból a felismerésből született, hogy három kisgyerekkel nem lehet fél életet élni. Amit ők látnak belőlem, abból tanulnak. Nem akartam, hogy a beletörődés, az önfeladás legyen a mintájuk. A legnehezebb része az újrakezdésnek az volt, hogy nemcsak egy új életet kellett felépíteni, hanem közben végig működni is kellett: anyaként, dolgozó nőként, emberként, döntéshozóként. Nem volt idő szétesni. Menni kellett akkor is, amikor még nem látszott az út csak az irány.
– Volt olyan mondat (baráttól, segítőtől, akár a gyerekektől), ami akkoriban iránytűként veled maradt?
– Nem volt ilyen mondat. Nem kaptam iránytűt kívülről. Csak azt tudtam nagyon tisztán, hogy ami van, az nem jó és ami jön, az hitelesebb és tisztább lesz, még ha sokkal nehezebb is. Ez vitt előre. És az is, hogy példát akarok mutatni a fiaimnak. Azt, hogy nem a könnyebb utat választjuk, hanem az igazat, mert hosszú távon csak abban lehet valóban szabadnak és boldognak lenni.
– Milyen nők érkeznek hozzád leggyakrabban? Kik azok, akik kívülről rendben vannak, belül mégis elfáradtak, és mi szokott lenni az a csendes jel, ami miatt segítséget kérnek?
– Nehéz általánosítani és én nem is szeretek. Engem általában olyan emberek találnak meg, akik valamiért elakadtak, különböző élethelyzetben, kapcsolatban, önmagukkal. Van, aki nagyon konkrét kérdéssel érkezik és van, aki csak annyit tud mondani, hogy szeretne változni, változtatni.
– Sok olvasónk küzd azzal az érzéssel, hogy elvileg minden oké, mégsem jó. Szerinted honnan ismerhető fel, hogy ez nem hiszti vagy hálátlanság, hanem komoly belső üzenet?
– A belső üzenetek ritkán hangosak, inkább kitartóak. Először csak fáradtságként, kedvetlenségként jelennek meg, később ürességként, ingerlékenységként vagy egy nehezen megfogható „nem vagyok jól” érzésként. Nem csapnak zajt, inkább újra és újra visszatérnek. A hálátlanság általában hangos és követelőző: mindig mástól várja a megoldást. A belső hang ezzel szemben csendes, befelé hív. Szerintem végső soron egyszerű a kérdés, még ha a válasz nem is az: jól érzem-e magam abban, amiben vagyok? Ha erre hosszú ideje nem tudunk őszintén igennel felelni, akkor az nem hiszti. Az már egy komoly belső üzenet, amit érdemes komolyan venni.
– Gyakran mondod, hogy nem kész receptekkel dolgozol, hanem teret adsz. Mitől lesz egy tér tényleg biztonságos, és mitől nem?
– Egy tér attól lesz biztonságos, hogy nem kell benne jól lenni. Nem kell gyorsan érteni, nem kell megfelelni, nem kell haladni. Lehet csendben maradni, lehet lassúnak lenni, lehet ellentmondásosnak lenni. És attól nem az, amikor siettet, értelmez, megoldani akar. Amikor valaki már tudja helyetted, mit kellene érezned vagy tenned. A biztonságos tér nem irányít, hanem megtart. És ebben a megtartásban tud végre megszületni az, ami igazán a kliensé.
– A coaching és a mediáció nálad két külön ajtó, vagy ugyanannak a háznak két szobája? Mikor érzed azt, hogy valakinek inkább mediációra van szüksége?
– Inkább ugyanannak a háznak két szobája. A coaching az a tér, ahol valaki önmagán dolgozik, a mediáció pedig az, ahol a kapcsolat kerül a középpontba. Akkor érzem, hogy mediációra van szükség, amikor nem az a kérdés, mit akarok én, hanem az, hogyan tudunk együtt továbbhaladni vagy hogyan tudjuk szépen elengedni egymást.
– A mediáció kapcsán mi a leggyakoribb tévhit, ami miatt a párok, családok túl későn érkeznek?
– A leggyakoribb tévhit az, hogy mediációra akkor megyünk, amikor már mindennek vége. Mintha ez a „utolsó állomás” lenne, nem pedig egy korai lehetőség. Sokan csak akkor érkeznek, amikor már túl sok minden kimondatlan, túl sok sérelem felhalmozódott. Pedig a mediáció nem a szakításról szól, hanem arról, hogy még időben megtanuljunk beszélni egymással. Nem győztest keres, hanem megértést és minél korábban jönnek el a párok, annál több mozgástér marad.
– Mi az a 2–3 tipikus kommunikációs minta, ami szinte biztosan távolít, és mi az a 2–3 apró váltás, ami közelít?
– Ami szinte biztosan távolít: amikor a kommunikációnkban minősítjük a másikat („te mindig…”, „te soha…”), amikor védekezünk a megértés helyett, és amikor a múltat használjuk fegyverként. Ezek mind lezárják a párbeszédet – még akkor is, ha egyébként igazunk van. Ami közelít, sokkal kisebb dolgokon múlik. Ha kérdezünk ahelyett, hogy állítunk. Ha kimondjuk, mit érzünk és mire van szükségünk, ahelyett, hogy arról beszélnénk, mit rontott el a másik. És ha merünk megállni egy beszélgetésben, mielőtt eldurvulna – nem menekülésből, hanem azért, hogy később vissza lehessen térni hozzá. Ezek apró váltásoknak tűnnek, mégis kapcsolatokat menthetnek. És jó hír, hogy ez az úgynevezett asszertív kommunikáció nem adottság, hanem tanulható: gyakorlással, tudatossággal elsajátítható, és idővel természetessé válik.
– A nemet mondás és a határhúzás sok nőnek nehéz. Szerinted mi a leggyakoribb oka annak, hogy nem merünk határt húzni, és mi lehet az első pici, gyakorolható lépés?
– Én a határhúzást nem elutasításnak látom, hanem segítségnek. Egyfajta térkép a másiknak: megmutatja, hol lehet kapcsolódni hozzám biztonságosan és hol nem. Amikor kijelölöm a határaimat, nem eltávolodom, hanem tisztázok. Ez számomra kifejezetten pozitív dolog, mert ahol vannak határok, ott van valódi kapcsolat is. Határok nélkül csak félreértések és sérülések maradnak.
– Az önszeretetet sokan rózsaszín fogalomnak érzik. Te hogyan fordítod le hétköznapra: miből látszik egy átlagos kedden, hogy valaki jobban (jól) szereti magát?
– Az önszeretet valóban könnyen hangzik rózsaszín fogalomnak, pedig nagyon földhözragadt dolog. Számomra az önszeretet egy alapállás, az öngondoskodás pedig ennek a mindennapi gyakorlata. Az egyik egy belső döntés, a másik az, ahogyan ez megjelenik a tetteinkben. Ha szeretem magam, akkor komolyan veszem a saját jelzéseimet. Az öngondoskodás ott kezdődik, amikor ezekre reagálok is: pihenéssel, határhúzással, segítségkéréssel. Az önszeretet nem nagy gesztusokban látszik, hanem egy teljesen átlagos kedden. Például abban, hogy ha kedd délután elfáradok, nem ostorozom magam, hanem gondoskodom a szükségleteimről. Megállok egy kicsit, iszom egy meleg teát, adok magamnak időt, figyelmet. Nem hőstettet hajtok végre, csak nem hagyom magam magamra. Mindezt bűntudat és magyarázkodás nélkül teszem. Ez nem mindig könnyű, sokunknak tanulni kell, apró lépésekben, új döntésekkel, új belső mondatokkal.
– Ha valaki mindig túl sokat vállal, és ettől folyamatosan kimerül, te mit kérdeznél tőle elsőként?
– Ez egy olyan kérdés, amiből nagyon sok irányba el lehet indulni, ezért arra, hogy „mit kérdeznék elsőként”, nem is igazán szeretnék egyetlen választ adni. Nem hiszek abban, hogy ilyenkor létezne egy „tuti” első kérdés. Mindenki más történettel érkezik, de általánosságban elmondható, hogy a túl sok vállalás mögött mindig van valami mögöttes tartalom. Egy belső minta, egy régi alkalmazkodás, egy kimondatlan félelem vagy lojalitás. Ugyanaz a viselkedés két embernél egészen mást jelenthet. Ezért én nem kérdéssel kezdek, hanem figyelemmel. Azt próbálom megérteni, mi tartja fenn ezt a működést. Mivel séma coachinggal is foglalkozom, ha mélyebbre szeretnénk ásni, erre is van lehetőség: ilyenkor érdemes a sémákra ránézni. Ezek a belső minták sokszor észrevétlenül irányítják a viselkedésünket, és segítenek megérteni, miért működünk úgy, ahogy. Amikor ez tudatossá válik, a változás nem erőből, hanem megértésből indul el.
– Beszélsz a tartós változás szakaszairól. Honnan látod, hogy valaki épp melyik szakaszban van, és mit érdemes ott (nem) erőltetni?
– Azt, hogy valaki a tartós változás melyik szakaszában van, nem abból látom, mit csinál, hanem abból, hogyan van jelen önmagával. Abból, milyen kapcsolatban van a saját érzéseivel, felelősségével, vágyaival. Van, aki még csak érzékeli a feszültséget, de nem tudja megnevezni. Van, aki már pontosan látja, mi nem működik, de belül még nem született meg az elmozdulás. És van, akinél a döntés már belül megtörtént, a viselkedés csak követi. Erőltetni egyik szakaszban sem érdemes semmit, mert a tartós változás nem erőből, hanem belső érésből születik. Amit érdemes „tenni”, az inkább jelenlét: teret adni, visszatükrözni, megengedni az időt. Van, ahol az elfogadás a kulcs, van, ahol a tisztánlátás, és van, ahol a cselekvés már magától jön. A tartós változás nem attól lesz valódi, hogy megtoljuk, hanem attól, hogy nem akadályozzuk meg azzal, hogy túl korán akarunk valamit, amire még nincs belső megfelelő alap.
– A tökéletes működés (anya, feleség, munkatárs) mítosza hogyan csapja be leggyakrabban a nőket?
– A „tökéletes működés” mítosza azt ígéri, hogy ha mindent jól csinálunk, akkor majd biztonságban leszünk. Ha jó anyák, jó társak, jó munkatársak vagyunk egyszerre, akkor nem billen meg semmi és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Csakhogy ez a működés nem létezik és ennek kergetése gyakran önmagunk árán történik. Ez az elvárás lassan, észrevétlenül távolít el önmagunktól.
– A szomatodrámáról úgy írsz, mint amikor a szavak már nem elégségesek. Neked mi volt az első olyan élmény, amikor azt érezted, ezt nemcsak értem, hanem tapasztalom is?
– Akkor, amikor szembe kellett néznem a legnagyobb félelmemmel és nem gondolatban, hanem a testemen keresztül. Egy testi tünet vezetett el oda, amit addig kerültem kimondani. Ott nem volt menekvés a szavak mögé. Abban a pillanatban értettem meg, hogy a test nem ellenünk dolgozik, hanem értünk. És amikor ezen keresztül találkoztam a félelemmel, valóban átéltem. Ez volt az a pont, ahol a szomatodráma tapasztalattá vált.
– Sok nő mondja: „fejben értem, mégsem változik semmi”. Nálad mi segít abban, hogy a megértésből valódi, belül is megélt változás legyen?
– A megértés önmagában kevés. Érteni egy dolgot még nem változtat meg semmit, a valódi fordulat ott kezdődik, amikor felelősséget vállalunk, döntünk, és másképp cselekszünk, mint addig. Sokszor látom, hogy valaki rengeteget tud önmagáról, podcastokat hallgat, előadásokra jár, mégis ugyanott marad. Ilyenkor nem a tudás hiányzik, hanem a lépés. A belül is megélt változás ott születik, ahol a felismerés tettekben is megjelenik, különben csak egy megnyugtató, de hamis érzés marad: mintha haladnánk, miközben valójában nem mozdulunk.
– Az érzelmi evésről is írtál. Mit mondanál annak, aki most épp szégyelli ezt: hogyan lehet a szégyen helyett kíváncsisággal ránézni?
– Az érzelmi evés nem gyengeség, hanem üzenet. Amikor szégyelljük, bezárjuk az ajtót előtte pedig valójában figyelmet kér. A kíváncsiság ott kezdődik, amikor nem azt kérdezzük, miért nem bírom ki, hanem azt, mire van most igazából szükségem. Az evés gyakran nem az ételről szól, hanem megnyugvásról, kapcsolódásról, pihenésről.
– „Beszélgető kuckó” hanganyagaid nagyon közvetlenek. Miért kezdtél el ebben a formában megszólalni, és milyen témák jönnek még, amik kuckóért kiáltanak?
– A Beszélgető kuckó célja az, hogy megismerjünk olyan embereket is, akik hétköznapiak, átlagosak és épp ettől hitelesek. A mai világban a tökéletesség hajszolása sokakat boldogtalanná tesz, miközben észrevétlenül elsiklunk azok felett, akik valódi életet élnek. Én hiszem, hogy a hősöket a kirakatban kell keresni, hanem a hétköznapokban. Olyan emberek között, akik megküzdöttek, elestek, felálltak, és közben önmaguk maradtak. Tőlük lehet igazán tanulni, hozzájuk érdemes kapcsolódni. Ezért kezdtem el velük beszélgetni: spontán, tisztán, őszintén mindenféle szerep és tökéletesség nélkül.
– Három gyerek mellett segítőként dolgozni… Hol vannak a te határaid? Miből veszed észre, hogy neked is lassítani kell?
– A gyerekeim már felnőttek, mindenki a maga útját járja. Így ma a határaim inkább a munkámban válnak fontossá: figyelnem kell arra, hogy segítőként ne égjek ki. Onnan veszem észre, hogy lassítanom kell, amikor a jelenlét helyett elkezdek csak „működni”. Ilyenkor tudatosan váltok: megállok, elmegyek, kimozdulok. A sok utazás nálam nem menekülés, hanem újrarendezés, feltöltődés. Segít visszatalálni ahhoz a ritmushoz, amiben én is jól vagyok és így másoknak is hitelesen tudok jelen lenni.
– Ha valaki most érzi először, hogy „valami nincs rendben, csak nem tudom megfogni”, mi legyen az első, legkisebb, szerethető lépése?
– Az első, legkisebb lépés az, hogy komolyan veszi ezt az érzést. Nem megfejteni akarja, nem megjavítani, csak meghallani. És igen: jöjjön el hozzám. Nem azért, mert nálam van a bölcsek köve, hanem mert nem kell egyedül tartania ezt a „valamit”.
– Ha a TűsarkakON olvasói csak egy dolgot vihetnének haza ebből a beszélgetésből, mi lenne az?
– Légy a saját életed főszereplője.
– Az interjúinkat már-már hagyományjelleggel mindig villámkérdésekkel zárjuk. Csak vágd rá, ami elsőre eszedbe jut! Mi a reggeli nulladik rituáléd?
– Csend és hála.
– Mi oldja a feszültségedet 10 perc alatt?
– Mozgás, zene és tánc.
– Melyik mondat, kérdés a kedvenced, amit kliensektől hallasz?
– „Most először érzem, hogy nem kell jól lennem.”
– Amit nőként ma már biztosan nem akarsz bizonyítani?
– Hogy elég jó vagyok.
– Kedvenc egyszerű feltöltő programod?
– Utazás. Akkor is, ha csak pár napra.
– Könyv, ami sokat adott (nem muszáj szakmai)?
– Olyan könyvek, amelyek nem megmondják, mit csináljak, hanem kérdéseket hagynak bennem.
– Egy apróság, amit Szentendrén vagy Budapesten nagyon szeretsz?
– A Duna látványát.
– Ha lenne egy extra szabad délutánod, mit választanál?
– Az attól függ mire vágynék éppen.
– Coaching, mediáció, szomatodráma, sémacoaching: melyik hív most leginkább, és miért?
– Sémacoaching! Friss, élő tudás, amit nagyon szeretek, mert egyszerre edukál és mélyre megy. Segít megérteni, hogyan alakultak ki a működéseink, miközben finoman, de pontosan rámutat azokra a rejtett mintákra is, amelyek észrevétlenül irányítanak bennünket.
– Mi az a téma, amiről szerinted túl keveset beszélünk nők között?
– Önszeretet.
– A saját belső Főnixed ma mit üzenne neked?
– Megcsináltad.
