A brit színésznő, akit a közönség olyan népszerű alkotásokból ismer, mint a Hivatal (The Office) vagy a Haláli hullák hajnala, olyan hírrel állt a nyilvánosság elé, amely azonnal megállítja az embert. Lucy Davis őszintén felfedte, hogy negyedik stádiumú, áttétes mellrákkal küzd, egy olyan betegséggel, amely a jelenlegi orvostudomány állása szerint már nem gyógyítható. A drámai diagnózis ellenére a színésznő válasza nem a kétségbeesés, hanem a méltóság, a nevetés és a megrendítő belső béke.
Egyetlen apró jel, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni
A betegség, mint oly sokszor, nála is szinte észrevétlenül csapott le. Davis körülbelül másfél évvel ezelőtt csupán egy apró, szokatlanul kemény pontot vett észre a mellében. Olyan kicsi volt, hogy majdnem elintézte egy legyintéssel, ám végül mégis orvoshoz fordult. A vizsgálatok a legnehezebb forgatókönyvet igazolták: a daganat ekkorra már áttéteket képezett a csontjaiban, a gerincében, a csípőjében és a bordáiban.
Mivel a betegség ebben a fázisban már nem reagál a gyógyító célú kemoterápiára, Davis célja most az, hogy a fennmaradó időt a lehető legteljesebben és legvidámabban élje meg. Intő szavai mindannyiunkhoz szólnak: a testünk legkisebb, látszólag jelentéktelen jelzését sem szabad félvállról venni, mert a korai felismerés életet menthet.
A humor mint az utolsó védőbástya
A fizikai korlátok – a folyamatos fájdalom, a nehézkes járás és az időnkénti kerekesszék-használat – ellenére a színésznő határozottan elutasítja a betegszerepet. Kifejezett kérése volt a családja és a barátai felé, hogy ne bánjanak vele törékeny áldozatként. Arra kérte őket, hogy viccelődjenek vele ugyanúgy, mint régen, mert a sajnálatnál semmi sem teszi nehezebbé a mindennapokat.
A legmegrendítőbb a pillanathoz való viszonya. Davis nem retteg attól, ami rá vár. A fizikai test elhagyására egyfajta hazatérésként tekint, és saját sorsa helyett a szerettei gyászáért aggódik, tudva, hogy nekik lesz nehezebb feldolgozni a veszteséget.
Munka és kiállás az utolsó pillanatig
A diagnózis ellenére Davis nem vonul vissza, és nem hajlandó feladni mindazt, ami addig az életét jelentette. Amíg a fizikai állapota engedi, folytatja a színészetet, mert a kamera előtti munka jelenti számára a legnagyobb örömet, emellett továbbra is aktívan kiáll a szívügyének számító állatvédelem mellett. Nem akar mártírként tekinteni magára, és nem vár sajnálatot sem. Csupán annyit kér, hogy a környezete fogadja el a döntéseit, miközben ő maga próbálja a lehető legtöbbet kihozni a hátralévő időből, humort, munkát és tiszta őszinteséget hagyva maga után.
