Életének 71. évében, hosszú, súlyos betegség után elhunyt Tarr Béla, a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák legendás rendezője – erősítette meg a Magyar Filmművészek Szövetsége. Nem egyszerűen „még egy nagy magyar rendező” távozott: egy olyan alkotó ment el, akire a fél világ úgy hivatkozik, mint a lassú mozi (slow cinema) egyik legfontosabb mesterére, aki fekete-fehér képekkel, esővel, sárral és végtelennek tűnő snittekkel mesélt az emberi méltóságról, akkor is, amikor már alig maradt miből reményt fabrikálni.
Tarr filmjeit nem lehet fél szemmel, vasalás közben nézni. Ő az a rendező, akit vagy gyűlölnek a nézők, vagy életük végéig hordozzák magukban. Nincs középút.
Kamasz amatőrtől filmtörténeti alakig
Tarr Béla 1955-ben született Pécsett. Tizenhat évesen már amatőr filmesként forgatott, innen vezetett az útja a Balázs Béla Stúdióba, a magyar kísérleti film legendás műhelyébe. Itt készítette el első játékfilmjét, a Családi tűzfészket (1977), mindössze négy nap alatt, amatőr szereplőkkel, akiknek a való életben is lakásgondokkal kellett szembenézniük. A film díjat nyert a mannheimi fesztiválon, és ezzel gyakorlatilag belökte őt a szakmába: felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1981-ben diplomázott.
Korai filmjei – Szabadgyalog, Panelkapcsolat – dokumentarista, szociografikus világot mutattak: szűk lakások, elromló kapcsolatok, reménytelen panelek. A kamera már ekkor is türelmetlenül közel ment az arcokhoz, és sokáig nem engedte el őket. Az emberi kapcsolatok reménytelensége, a beszorítottság érzése végigkísérte későbbi munkáit is, csak a formanyelv lett egyre radikálisabb.
A nyolcvanas évektől váltott át igazán arra a Tarr-féle stílusra, amit ma azonnal felismerünk: hosszú snittek, fekete-fehér képek, lassú, hömpölygő ritmus. Az Őszi almanach (1984) már ennek az új korszaknak az első nagy darabja volt: a lakás, mint pszichés csatatér, a kamera, mint könyörtelen megfigyelő.
Krasznahorkai és Tarr: Kettős, amely átírta a világ vége hangulatát
A nyolcvanas évek közepétől csatlakozott hozzá állandó alkotótársként Krasznahorkai László, a későbbi irodalmi Nobel-díjas író. Kettejük világa félelmetesen pontosan simult egymáshoz: Krasznahorkai apokaliptikus prózája és Tarr képi világa mintha egymásra lettek volna kitalálva.
Első közös nagyjátékfilmjük, a Kárhozat (1988) már nemcsak itthon, de külföldön is feltűnést keltett: fekete eső, sárba ragadt kocsma, kísértetszerű figurák, itt alakult ki végleg az a világ, ami miatt Tarrt Antonionihoz és Tarkovszkijhoz kezdték hasonlítani.
A Kárhozat után nyílt meg az út a valódi „monstrum” felé: a Sátántangó felé, amelyet három éven át forgattak, és amely végül filmtörténeti mérföldkő lett.
Sátántangó: Hét és fél óra sár, eső és hipnózis
A Sátántangó (1994) máig a leghosszabb magyar játékfilm: 7 óra 15 perc, fekete-fehérben, egy széthulló, falusi közösség történetéről. Nem akart hosszú lenni, egyszerűen ennyi idő kellett ahhoz a lassú apokalipszishez, amit Tarr és Krasznahorkai el akart mesélni. A kamera csoszog a szereplők mögött a sárban, percekig nézzük, ahogy tehenek mennek át a falun, vagy ahogy az eső veri az ablakot.
Sok néző szerint ez kínzás, mások szerint hipnózis. A nemzetközi filmes közeg inkább az utóbbira szavazott: a Sátántangó rendszeresen szerepel minden idők legjobb filmjeinek listáján, a brit Sight & Sound kritikusai például a filmtörténet élvonalába emelték.
Tarr maga úgy magyarázta a hosszú beállításokhoz való ragaszkodását, hogy a folytonosság feszültséget teremt: mindenki – színész, néző, kamera – jobban koncentrál, ha nincs vágás, nincs menekülőút. Ez a feszültség teszi olyan nyugtalanítóan élővé a Sátántangót, még akkor is, ha valaki az életében „csak” egyszer bírja végignézni.
Werckmeister harmóniák: Amikor a világ végén egy bálna érkezik
A Werckmeister harmóniák (2000) sok néző számára „a nézhető Tarr”: még mindig lassú, még mindig fekete-fehér, még mindig súlyos, de rövidebb, „csak” két és fél óra, és szinte minden képe ikonikus. A film Krasznahorkai Az ellenállás melankóliája című regényén alapul, egy szélfútta, időtlen kisvárosban játszódik, ahol egy óriási kitömött bálna és egy névtelen herceg érkezése felborítja a törékeny rendet.
A film egyik leghíresebb jelenete az a hosszú, körkörös kocsmajelenet, ahol a részegek a Naprendszer mozgását próbálják eljátszani, egyszerre abszurd, gyönyörű és félelmetesen pontos leírása annak, mennyire szeretnénk valami kozmikus rendhez tartozni, miközben a hétköznapjaink kaotikusak.
A Werckmeister a magyar Filmszemlén fődíjat kapott, és világszerte fesztiválkedvenc lett. A lassan vonuló, szürke tömeg, a feldühödött csőcselék azóta is ott lebeg mindenki fejében, aki valaha látta a filmet, ahogy ma is kísértetiesen aktuálisnak hat, amikor a tömegek indulatairól beszélünk.
A torinói ló: Tudatos búcsú a mozitól
Tarr életművének utolsó nagy darabja A torinói ló (2011). A film legendás anekdotából indul: amikor Nietzsche Torinóban egy ló védelmében a nyakába kapaszkodott, majd idegösszeroppanást kapott. Tarrt azonban nem Nietzsche érdekelte, hanem a ló és a gazdái: egy kietlen tanyán élő apa és lánya, akiknek a világ lassan, nap nap után kikapcsol körülöttük.
A torinói ló a Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medvét kapott, nemzetközi kritikai díjakat is nyert, és ekkor jelentette ki a rendező: nem forgat több játékfilmet. Nem sértettségből, inkább következetességből: úgy érezte, amit vizuálisan és dramaturgiailag el akart mondani az emberi létről, azt elmondta. Innentől más formákban – kiállításokban, iskolákban, projektekben – folytatta a gondolkodást a méltóságról és a leépülésről.
A torinói ló sivár, mégis megrendítően szép film: krumplievés, szélvihar, ismétlődő mozdulatok, és közben az a kérdés, meddig bírja az ember, meddig bírja a lélek, meddig lehet „csak” élni, amikor minden lassan széthull. Nem véletlen, hogy sokan úgy jönnek ki a vetítésről, mintha valami sivatagon vágtak volna át.
Tanár, mentor, lázadó
Tarr nemcsak rendező volt, hanem tanár és mentor is. Berlinben a DFFB-n (Deutsche Film- und Fernsehakademie) tanított, később pedig Szarajevóban indított saját filmes iskolát Film.Factory néven, ahol fél világ fiatal rendezői tanultak tőle. Nem kedvelte a hierarchiát, inkább közös gondolkodásban hitt: az ő óráin nem házit kellett leadni, hanem világlátást építeni.
Itthon 2011-től 2023-ig a Magyar Filmművészek Szövetségének elnöke volt, később tiszteletbeli elnök.
Külföldön is „lázadóként” tartották számon: a slow cinema egyik kulcsfigurájaként számos díjat kapott, többek között a Berlinale Ezüst Medvéjét, a FIPRESCI fődíját, és életműdíjakat nemzetközi fesztiválokon. Nem kereste a sztárságot, inkább a következetesség érdekelte: ugyanazzal a makacs kitartással készített hét és fél órás fekete-fehér filmet, mint amilyennel a fiatal pécsi srác annak idején beállt a Balázs Béla Stúdió kamerája mögé.
Mit hagy ránk?
Tarr Béla filmjei nem könnyű estékhez készültek, hanem azokhoz a ritka pillanatokhoz, amikor az ember hajlandó szembenézni azzal, milyen törékeny, mennyire kiszolgáltatott, és mégis mennyi méltóság rejlik benne. Sár, eső, omló házak, kiüresedett terek: első pillantásra csak sivárság. Ha maradunk, és végignézzük, lassan kiderül, hogy közben rólunk mesélnek.
Aki ma este kinyitja a laptopot, és elindítja bármelyik filmjét, nemcsak egy rendezőre emlékezik. Arra is, amit Tarr egész életében próbált megmutatni: hogy a világ gyakran igazságtalan, kegyetlen és kilátástalan, de az, ahogyan ebben a világban végigmegyünk a saját hosszú beállításunkon, mégis számít.
