Kevés olyan színész van, akinek az arcát a fél világ ismeri, a nevét viszont inkább a beavatottak suttogják elismeréssel. Udo Kier ilyen volt: kultikon, örök mellékszereplő és mégis főszereplő, legalábbis minden jelenetben, ahol megjelent. 81 évesen, Palm Springsben hunyt el, maga mögött hagyva több mint 200 filmet, Andy Warholtól Lars von Trierig, Bódy Gábortól Gus Van Santig.
A magyar nézőknek különösen közel állhat a szívéhez: az Otthonom, Idaho különös, melankolikus világa mellett a Nárcisz és Psyché Nárciszaként is emlékezeteset alakított, Jancsó Miklós filmjeiben pedig már a ’70-es évek végén feltűnt.
Frankenstein, Drakula és az underground csillaga
Kier pályája úgy indult, ahogyan egy kultszínészéhez illik: a fősodor szélén, merész szerzők közelében. Az első nagy áttörést Andy Warhol köre hozta meg számára: Paul Morrissey rendezésében, Warhol produceri közreműködésével születtek meg a Test Frankensteinnek (1973) és a Vér Drakulának (1974), amelyekben Kier egyszerre játszott rá a klasszikus hollywoodi szörnyfilmek hagyományára, és forgatta ki azt a sarkaiból.
Frankenstein és Drakula az ő alakításában már nem pusztán ijesztő figurák: neurotikusak, erotikusak, groteszkek, tele sebezhetőséggel és iróniával. Ezek a filmek tették őt láthatóvá a nemzetközi art- és kultfilmes közegben, és jelölték ki azt a pályát, amelyen később Fassbinder, Bódy, Lars von Trier és Gus Van Sant is megtalálta.
A következő két évtizedet nagyrészt Európában töltötte. Rainer Werner Fassbinder társulatának visszatérő színésze lett: szerepelt a Bolwieserben (1977), A harmadik generációban (1979) és a Lili Marleenben (1981) is. Ezekben a filmekben már nem szörnyként, hanem a Fassbinder-univerzum egyik jellegzetes, ambivalens mellékalakjaként van jelen: egyszerre fenyegető és törékeny, kívülálló és mindent látó megfigyelő.
Magyar kapcsolódások: Jancsó, Bódy, Nemes Gyula
A magyar filmművészethez is erős szálakkal kötődött. Jancsó Miklós a Magyar rapszódia (1979) és az Allegro Barbaro (1979) szereplőjeként hívta meg, majd jött a Nárcisz és Psyché, Bódy Gábor kultikus, 1980-ban készült filmje, amely Weöres Sándor regényéből indult ki. Itt alakította Nárciszt, a címszereplő egyik meghatározó párját, szemének hideg fényével és elegáns, mégis nyugtalanító jelenlétével.
Később, 2015-ben is visszatért egy magyar produkcióba: Nemes Gyula Zéró című filmjében tűnt fel. Ezek az együttműködések jól mutatják, hogy Kier neve a magyar rendezők számára is egyet jelentett valamiféle különleges, „másik dimenziót” nyitó jelenléttel. Ha ő megjelent, a történet rögtön kapott egy plusz, elmozdult nézőpontot.
Otthonom, Idaho – Amerikai áttörés River Phoenix és Keanu Reeves oldalán
A ’80-as évek végén a Berlinalén ismerkedett meg Gus Van Santtal, akinek révén aztán Amerika is felfedezte. Van Sant Otthonom, Idaho (1991) című filmje mára a queer filmkultúra és az amerikai független mozi egyik alapköve lett: River Phoenix és Keanu Reeves melankolikus, sodródó kettőséhez Kier egy felejthetetlen mellékszereplővel társult.
Nem ő vitte a sztorit, mégis ott maradt a néző fejében: az a fajta figura volt, akinek elég egy-két jelenet, hogy köré épüljön egy egész képzeletbeli elő- és utótörténet. Az Otthonom, Idaho után már könnyebben nyíltak meg előtte az amerikai ajtók, de sosem lett belőle klasszikus „hollywoodi karakterarc”. Mindig megmaradt kicsit kívülállónak, épp ettől lett annyira keresett.
Lars von Trier állandó szövetségese
Ha van rendező, akinek univerzuma szinte magától értetődően kérte Udo Kiert, az Lars von Trier. Az 1980-as évek végétől számos filmjében feltűnt: a Járvány, az Európa, A Birodalom, a Hullámtörés, a Táncos a sötétben, a Dogville, a Melankólia és A nimfomániás II. rész egyaránt számít az életmű közös metszetének.
Von Trier filmjeiben gyakran jelent meg olyan „kísérő alakok” formájában, akik nem feltétlenül a történet motorjai, mégis külön, furcsa gravitációs erejük van. Kier jelenléte mindig kissé nyugtalanító: a tekintete, a hanglejtése, a gesztusai azt sugallták, hogy többet tud a világról, mint amit kimond. Ez a „mindig van mögötte még valami” réteg tette őt igazán emlékezetessé.
Kultszínész Hollywood árnyékos oldalán
Az 1990-es években több hollywoodi produkcióban is felbukkant: láthattuk az Ace Ventura: Állati nyomozó (1994) komikus kavalkádjában, az Armageddon (1998) katasztrófamozijában, és a Penge (1998) vámpírvilágában is. Ezekben a filmekben többnyire mellék-, sőt néha villanásszerepeket kapott, mégis mindig adott valami „udo kieres” pluszt az adott jelenethez.
Popkulturális lenyomatot hagyott Madonna egyes videoklipjeiben is, ami tovább erősítette kultikus státuszát: a mainstream és az underground határán mozgó, ikonikus arc, akit a legkülönbözőbb közegben is „fel lehetett ismerni” nemcsak a fizikai megjelenése, hanem az atmoszféra miatt, amit hozott magával.
Legutóbb Kleber Mendonça Filho A titkosügynök című filmjében láthatta a közönség, amelyet a cannes-i filmfesztiválon vetítettek, és amelyben Wagner Moura elnyerte a legjobb színész díját. Kier itt is azt tette, amit a legjobban tudott: jellegzetes, finoman túlzó jelenlétével megemelte a film világát.
Nélkülözésből kultuszba – A fiú Kölnből, aki imádta a figyelmet
Udo Kier 1944-ben született Kölnben, Udo Kierspe néven, háborús és szűkös idők közepette. Gyakran mesélt arról, milyen nehéz körülmények között nőtt fel, egy olyan világban, ahol a túlélés volt a főszerep, nem a művészet. 18 évesen lépett tovább: Londonba költözött, nyelveket akart tanulni, világot látni.
Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott: „Szerettem a figyelem középpontjában lenni, tehát színész lettem.” A mondat félig vicc, félig nagyon is komoly vallomás. Pályája során következetesen olyan szerepeket választott – vagy fogadott el –, amelyekben nem a fősodor szépen világított közepén állt, inkább a szélén, félárnyékban. Onnan nézett rá mindarra, amit mi „normálisnak” gondolunk, és mutatott rá, mennyi furcsaság, szenvedély és szorongás rétegződik alatta.
Európai évei után Los Angelesben és Palm Springsben telepedett le. Utóbbi helyen egy ikonikus épület, az Albert Frey által tervezett, ’60-as évekbeli Francis F. Crocker Könyvtár lett az otthona. Tökéletes választás valakinek, aki egész életében imádta a különös tereket és az erős vizuális világokat. Itt már nemcsak színészként, hanem művészet- és építészetrajongó gyűjtőként is élt, rendszeresen részt véve a Palm Springs-i filmfesztiválon.
Élettársa beszámolója szerint egy Palm Springs-i kórházban hunyt el. A hírrel egy korszak is lezárult, de azokban a filmekben, ahol egyszer csak feltűnik a jellegzetes tekintet, a kissé elrajzolt gesztus, a finoman gúnyos mosoly, Udo Kier továbbra is pontosan azt teszi, amit mindig: jelen van, és nem engedi, hogy nyugodtan hátradőljünk a székben.
