Van az a pont, amikor az ember már nem egyszerűen bosszankodik egy-egy rossz döntésen, hanem gyanút fog. Amikor nem arról van szó, hogy „na, ez most pechesen alakult”, hanem valami kínosan ismerős kezd visszaköszönni. Másodszor, harmadszor, ötödször. Másik munkahely, másik partner, másik baráti kör, másik élethelyzet, de a vége valahogy mégis hasonló. Megint túl sokat vállalunk, megint nem mondunk nemet időben, megint olyan ember mellett kötünk ki, aki mellett kevés a levegő, vagy megint ott állunk egy helyzet közepén azzal az érzéssel, hogy ezt a filmet már láttuk.
Az ismétlődő életminták éppen azért olyan nehezen felismerhetők, mert ritkán másolják le önmagukat pontosan. Nem ugyanaz a díszlet, nem ugyanazok a szereplők, csak a dinamika hasonló. Aki mindig meg akar felelni, az nem feltétlenül ugyanannál a mondatnál fog elcsúszni, de újra és újra olyan helyzetekbe kerülhet, ahol a saját igényei szorulnak háttérbe. Aki attól fél, hogy elutasítják, lehet, hogy nem ugyanazt a döntést hozza minden alkalommal, mégis ugyanabba a belső feszültségbe jut vissza.
Miért ismételjük a számunkra fájdalmas vagy fárasztó mintákat? Hogyan dolgoznak bennünk a régi beidegződések, és miért nem elég az, hogy „na jó, ezt most már tényleg másképp csinálom”? Mert az ismétlődés mögött nagyon gyakran nem gyengeség vagy rossz jellem áll, hanem valami sokkal ismerősebb: egy megtanult működés.
Nem a balszerencse ismétli önmagát, hanem a belső forgatókönyv
Sokan úgy gondolnak az ismétlődő élethelyzetekre, mintha egyszerűen csak rossz sorozatba keveredtek volna. Rossz főnök, rossz párkapcsolat, rossz kolléga, rossz barátnő, rossz időzítés. És persze van, hogy tényleg a körülmények szerencsétlenek. De amikor valami újra és újra hasonló eredménnyel végződik, érdemes egy pillanatra megállni, és nem csak azt nézni, mi történt velünk, hanem azt is, hogyan kerülünk bele ezekbe a helyzetekbe.
Mert a legtöbben nem üres lapként érkezünk egy kapcsolatba, egy munkahelyre vagy egy konfliktusba. Viszünk magunkkal egy csomó belső szabályt arról, hogyan kell szerethetőnek lenni, mikor szabad megszólalni, mit jelent a hűség, mennyit lehet kérni, mit bír el egy kapcsolat, meddig kell türelmesnek lenni, és mikor számít valami túl soknak. Ezek a szabályok sokszor annyira mélyen beépülnek, hogy fel sem tűnik: nem a jelen pillanatban döntünk teljesen szabadon, hanem egy régebbi forgatókönyv alapján mozdulunk.
Ezért van az, hogy valaki újra és újra túlterheli magát, miközben meggyőződése, hogy csak megbízható. Más folyton olyan párkapcsolatokban köt ki, ahol neki kell menteni, tartani, alkalmazkodni, és ezt sokáig szeretetként értelmezi. Megint más rendre háttérbe húzódik, nem mondja ki, mire lenne szüksége, aztán egy idő után azt érzi, senki sem figyel rá igazán. Kívülről ezek teljesen különböző történeteknek tűnhetnek, belülről viszont ugyanaz a kérdés feszül bennük: mit tanultunk meg valaha arról, hogyan lehet biztonságban maradni?
Ami ismerős, azt az idegrendszer gyakran biztonságosnak érzi
Az ismétlődő minták egyik legmeglepőbb része az, hogy sokszor nem azt választjuk, ami jó nekünk, hanem azt, ami ismerős. Ez elsőre elég bosszantó felismerés, főleg ha az ember szeretne hinni abban, hogy már régen kinőtte a régi történeteit. Csakhogy a belső működés nem mindig ilyen elegáns. Az idegrendszer számára az ismerősség gyakran fontosabb, mint az, hogy valami valóban támogató vagy egészséges-e.
Ezért lehet valakinek furcsán otthonos egy olyan kapcsolat, ahol sok az érzelmi bizonytalanság, mert gyerekként is ehhez szokott hozzá. Nem azért, mert erre vágyik, hanem mert ezt tudja olvasni. Ismeri a jeleket, ismeri a feszültséget, ismeri, hogyan kell alkalmazkodni hozzá. Egy nyugodt, kiszámítható kapcsolat viszont akár idegennek, unalmasnak vagy „nem elég intenzívnek” is tűnhet. Nem azért, mert tényleg kevés, hanem mert nem arra van huzalozva, hogy a nyugalmat rögtön biztonságként érzékelje.
Ugyanez működhet a munkában is. Van, aki csak akkor érzi úgy, hogy valóban teljesít, ha közben már a harmadik határidő szakad a nyakába, a bejövő levelek mappa pedig olyan képet mutat, mint amit évek óta nem nyitottak meg. Amíg feszített a tempó, addig működik, sőt néha még azt is mondja magának, hogy ő ilyen típus. Aztán amikor végre lenne tér, levegő, normális ritmus, hirtelen jön a nyugtalanság. Mintha valami hiányozna. Pedig nem a káosz hiányzik, csak annyira megszoktuk, hogy a feszültséget tekintjük alapállapotnak, hogy a nyugalom szinte gyanús lesz.
Gyerekkori szerepek felnőtt történetekben
Nagyon sok ismétlődő életminta gyerekkori szerepekből nő tovább. Nem feltétlenül látványos traumákból, sokszor egészen hétköznapi családi működésekből. Abból, hogy ki volt az, aki békített. Ki volt az, aki csendben maradt. Ki volt az, aki idő előtt felnőtt. Ki volt az, aki csak akkor kapott figyelmet, ha teljesített. Ki volt az, aki mindig próbálta kitalálni, mire van szüksége a többieknek.
Ezek a szerepek gyerekként sokszor hasznosak, sőt túlélést segítőek. Egy feszült családi rendszerben például egy alkalmazkodó, jól olvasó, gyorsan reagáló gyerek valóban kevesebb konfliktust vonhat magára. Az a baj, hogy ami akkor működött, az felnőttként már könnyen csapdává válhat. Az a nő, aki kislányként megtanulta, hogy csak akkor van rend, ha ő mindenre figyel, felnőttként lehet, hogy ugyanígy tart össze mindent a munkahelyén, a párkapcsolatában, a családban is. Kifelé ezt sokan csodálják. Belül viszont egy idő után csak annyit érez: miért rajtam van mindig minden?
Mások a konfliktuskerülést viszik tovább. Gyerekként talán az volt a biztonságos, ha nem borítják fel a kedélyeket, ha nem kérnek túl sokat, ha nem mutatják meg a dühüket. Felnőttként ez úgy nézhet ki, hogy mosolyognak, megértőek, türelmesek, miközben belül már rég gyűlik bennük a feszültség. Aztán egyszer csak robbanás lesz belőle, vagy teljes kiürülés. Ilyenkor kívülről sokan nem is értik, mi történt. Az illető pedig csak áll, és azt érzi: megint ugyanoda jutottam.
Nem csak a párkapcsolatban ismétlünk
Az ismétlődő mintákról sokszor azonnal a szerelem jut eszünkbe, pedig ezek bőven túlmutatnak a párkapcsolatokon. Ugyanaz a dinamika megjelenhet a karrierben, a barátságokban, a családi kapcsolatokban, sőt még abban is, hogyan viszonyulunk saját magunkhoz. Aki például újra és újra olyan munkakörnyezetben találja magát, ahol kihasználják, annak nem feltétlenül mindig rossz szerencséje van. Lehet, hogy nehezen húz határokat, nehezen mond nemet, vagy túl sokáig bizonyít, mielőtt egyáltalán megengedné magának, hogy jelezze: ez így már nem működik.
Ugyanez visszaköszönhet a barátságokban is. Van, aki rendszeresen olyan kapcsolatokba csúszik bele, ahol ő a lelki mentőmellény. Ő hallgat, ő tart, ő pakolja helyre a másik érzelmi romhalmazát, aztán amikor neki lenne szüksége megtartásra, valahogy mindig nagy a csend. És mégis újra hasonló emberek mellé sodródik. Nem azért, mert erre vágyik, hanem mert összekeveredett benne a szeretet és a gondoskodás, a közelség és a felelősség.
Az önmagunkkal való kapcsolatban is vannak ilyen ismétlődések. Például amikor valaki minden újrakezdésnél ugyanazzal a szigorral fordul magához. Megint túl magasra teszi a lécet, megint úgy akar változni, mintha egy kemény belső főnök vezényelné, megint nem enged hibázni, pihenni vagy lassabban haladni. A külső történetek mögött sokszor ott fut egy belső, állandó minta is: hogyan beszélünk magunkhoz, mennyire vagyunk türelmesek saját magunkkal, és mit hiszünk arról, mikor vagyunk elég jók.
Miért nem elég az, hogy már felismertük?
Az önismeret néha csalóka műfaj. Amikor valaki rájön egy mintára, hajlamos azt hinni, hogy ezzel a munka nagy része kész is van. És persze a felismerés nagyon fontos. Nélküle nehéz bármin változtatni. De attól, hogy fejben már értjük, mi történik velünk, a testünk, az idegrendszerünk és a megszokott reakcióink még nem váltanak azonnal új pályára.
Pont ezért fordul elő olyan gyakran, hogy valaki már tökéletesen el tudja mondani, milyen mintát ismétel, sőt még azt is tudja, honnan hozza, mégis újra ugyanabban találja magát. Nem azért, mert nem akar változni, hanem mert a felismerés és az átírás nem ugyanaz. Az egyik megmutatja a térképet, a másikhoz új tapasztalatokra, új reakciókra, sokszor rengeteg ismétlésre van szükség.
Ez kicsit olyan, mint amikor valaki pontosan tudja, hogy nem kellene mindig azonnal igent mondania, mégis megteszi. A helyzet élesben egészen más, mint egy nyugodt vasárnap délután végiggondolva. Ott van a régi feszültség, a bűntudat, a félelem, hogy csalódást okoz, és már ki is csúszott a száján, hogy „persze, megoldom”. A változás ezért nem csak belátás kérdése, hanem gyakorlásé is. Annak gyakorlásáé, hogy egy régi automatizmust egyszer csak máshogy futtassunk le.
Hogyan lehet kilépni a körből?
Az első lépés általában nem a nagy fordulat, hanem a pontosabb észlelés. Hogy ne csak utólag döbbenjünk rá, már megint mibe mentünk bele, hanem egyre korábban kezdjük felismerni a saját belső jelzéseinket. Mikor feszül meg a gyomrunk? Mikor kezdünk kapkodni? Mikor mondunk igent úgy, hogy közben már belül tiltakozunk? Mikor akarunk megint megmenteni valakit, akinek valójában nem megmentőre, hanem saját felelősségre lenne szüksége?
Sokat segíthet az is, ha nem csak a látványos végeredményt figyeljük, hanem a mintázat teljes ívét. Nem ott kezdődik a történet, hogy megint rossz kapcsolatban vagyunk vagy megint kiégtünk. Hanem sokkal korábban. Ott, amikor nem vettük komolyan a saját rossz érzésünket. Amikor a határainkat rugalmasnak neveztük, pedig valójában átjáróház volt rajtuk a tábla. Amikor elhessegettük a belső jelzést azzal, hogy „biztos csak túlreagálom”.
A változás rendszerint nem hangos. Nem mindig látványos felismerésből születik, hanem apró, következetes elmozdulásokból. Abból, hogy valaki először kér időt a válaszadás előtt. Hogy először nem ment meg valakit azonnal. Hogy először kimondja, neki ez most nem fér bele. Hogy először nem próbálja megmagyarázni a másik helyett is a helyzetet. Kívülről ezek kis lépéseknek tűnnek, belül viszont sokszor egy teljes régi rendszerrel mennek szembe.
Nem rosszul működünk, csak régi szabályok szerint
Az ismétlődő életminták felismerése könnyen átcsúszhat önvádlásba. Az ember hajlamos ilyenkor keményebben nézni magára: hogy lehettem már megint ilyen naiv, miért nem tanulok, miért futok ugyanabba bele újra? Pedig a legtöbb esetben nem arról van szó, hogy valaki ostoba, gyenge vagy menthetetlenül rosszul dönt. Inkább arról, hogy egykor megtanult valamit a túlélésről, a szeretetről, a biztonságról, és ez a tudás azóta is működik benne, még akkor is, ha már nem szolgálja.
Ez azért fontos, mert egészen más helyről lehet változni, ha nem szégyenből indulunk el, hanem megértésből. Nem kell felmenteni magunkat minden helyzetben, de érdemes elismerni, hogy a belső mintáinknak oka van. Nem véletlenül alakultak ki, és nem is egyik napról a másikra fognak eltűnni. Viszont attól, hogy ismerősek, még nem kell örökre bennük maradni.
Van valami megkönnyebbítő abban a felismerésben, hogy nem az egész személyiségünkkel van baj, csak bizonyos helyzetekben még mindig régi szabályok lépnek működésbe. És ha ezek a szabályok tanultak, akkor lassan, türelemmel, tudatosabban újra is írhatók. Nem egyik napról a másikra, nem tökéletesen, de annyira igen, hogy egyszer csak ne ugyanaz legyen a történet vége.
Amikor jól jön egy külső nézőpont
Vannak minták, amelyeket egyedül is fel lehet ismerni. És vannak olyanok, amelyek annyira összenőttek a személyiségünkkel, hogy belülről szinte láthatatlanok. Ilyenkor nem feltétlenül újabb tanácsokra van szükség, hanem egy olyan külső nézőpontra, amely segít észrevenni az összefüggéseket. Nem azért, mert valaki majd megmondja helyettünk a választ, hanem mert bizonyos történeteket könnyebb akkor kibontani, ha nem egyedül nézzük őket.
Sok embernek már az is sokat ad, amikor valaki segít rendet tenni abban, mi ismétlődik valójában. Mert lehet, hogy elsőre mindig a partnerválasztás tűnik problémának, közben pedig a határhúzás a valódi kérdés. Vagy a munkahelyek sora tűnik szerencsétlennek, miközben a minta inkább az, hogy valaki csak a túlterheléskor hiszi el magáról, hogy értékes. Ezek a finom különbségek kívülről gyakran hamarabb látszanak.
Az ilyen folyamatok nem azért hasznosak, mert valaki egyetlen mondattal megfejti az életünket. Hanem azért, mert segítenek lelassítani, pontosabban ránézni arra, amit automatikusan csinálunk, és egyre több mozgásteret adnak ott, ahol addig csak ismétlés volt. Néha nem is az a legnagyobb változás, hogy rögtön minden más lesz, hanem az, hogy egyszer csak már észrevesszük, mikor indulnánk megint a régi kör felé.
Ha ismerősnek érzed ezeket a helyzeteket
Amikor ugyanazok a helyzetek, kapcsolati dinamikák vagy belső feszültségek térnek vissza, sokat jelenthet, ha valaki nemcsak a felszínt nézi, hanem azt is, mi húzódik a minták mögött. Van, hogy már önmagában az is megkönnyebbülést hoz, ha pontosabban meg tudjuk fogalmazni, mi ismétlődik az életünkben, és miért ennyire nehéz kilépni belőle.
Az alábbi bemutatkozások olyan szakembereket hoznak közelebb, akik saját szemlélettel, eltérő tapasztalattal és más-más fókuszokkal kísérik a hozzájuk fordulókat. Közös pontjuk, hogy figyelemmel fordulnak az ismétlődő elakadások, belső feszültségek és élethelyzeti nehézségek felé, és támogatást adhatnak azoknak, akik nemcsak túlélni szeretnék a visszatérő köreiket, hanem jobban érteni is őket.
Kovács-Pataki Tünde, kineziológus – Érd és vonzáskörzete
Kovács-Pataki Tünde vagyok, hat éve került az életembe a természetgyógyászat, azon belül a kineziológia, fitoterápia, és a hangterápia. Régóta érdekelnek a természetes gyógymódok, hogy mennyi hétköznapi táplálékunk és közönségesnek hitt növényünk tartalmaz olyan anyagokat, amikkel sokat tehetünk a saját magunk és családunk egészségéért. Szeretném minél több emberhez eljuttatni, hogy kis odafigyeléssel és tudással jelentősen javíthatunk életünk minőségén, például a stressz, bár mindennapi életünk része, nem kell, hogy feltétlen az ellenségünk legyen, mert ki tud hozni belőlünk jobb teljesítményt.
A kineziológiának rengeteg ága van, Magyarországon jelenleg három ágazatból lehet vizsgát tenni, ám mindegyik ugyanazt a megnevezést adja: “kineziológus”. De, hogy kinek melyik szakember a legmegfelelőbb, az nagyban függ a tanult ágtól. Én a Touch for Health ággal kezdtem, ami például foglalkozik izomfájdalmak enyhítésével, általános fizikai és érzelmi állapot javításával, tanultam mellette Wellnes Kinesiology-t, ez kifejezetten a stresszoldással és a mélyebben gyökerező, berögzült érzelmekkel, akár fóbiákkal, negatív személyiségjegyekkel és reakciók oldásával foglalkozik.
Számomra fontos, hogy a kliens tudja, hogy a kineziológus és a kliens közt egy partneri viszony van, nem pedig egy alá-fölé rendelt kapcsolat. Szükséges, hogy a kliens akarja a változást és tegyen is érte, mert a kineziológiában az ő munkája is jelentős. Én azt vallom, hogy a segítő szakember végigkíséri a kliens útját, technikákat ad számára, amit később is fel tud használni, segítő kérdésekkel mozdítja előre, ha elakadna, nem pedig “megmondja a tutit”. Egy egy ülés végén házi feladatot is kaphat és az elvégzett oldás akkor lesz igazán tartós, ha lelkiismeretesen el is végzi azt.
A mai világban nagyon alá van becsülve a lelki jólét jelentősége, de anélkül nem élhetünk teljes életet. Ennek elérésében igyekszem segíteni a hozzám fordulókat kineziológia oldásokkal vagy egyéni hangtál kezelésekkel.
Kovács-Pataki Tünde, kineziológus – Érd és vonzáskörzete
Locskai Éva, kineziológus, családállító, Access Bars facilitátor és érzelmi mentor
Locskai Éva vagyok, kineziológus, családállító, Access Bars facilitátor és érzelmi mentor. Több mint tíz éve indultam el az önismeret útján, és már nagyon korán felismertem, hogy a nézőpontjaimmal, a tanult mintáimmal, az önvédelmi mechanizmusaimmal és azzal az energiával, ahogyan létezem, én magam teremtem a valóságomat. Akkori életemet azonban önbántás, önbizalom- és önbecsüléshiány, betegségek, kapcsolati és pénzügyi nehézségek, valamint számos önszabotáló minta határozta meg.
2015-ben érkeztem el életem legmélyebb pontjához. Úgy éreztem, ilyen mértékű szenvedésben nem szeretnék tovább élni. Az életből való kilépés helyett azt a választást hoztam, hogy egy boldogabb, szabadabb, önazonos életet teremtek. Olyat, amelyben örömmel létezem, és amelyben a gyermekeim számára is hiteles mintát mutathatok. Ekkor kezdődött el a belső átalakulásom, amelyben a kineziológia, a családállítás, majd később az Access Consciousness eszközei váltak segítő társaimmá.
Az életem minősége gyökeresen megváltozott, amikor hajlandóvá váltam ránézni az elakadások mögött húzódó mintákra és hitrendszerekre. Megtanultam felismerni, elengedni őket, és egyre inkább a valódi Énem hangjára hallgatni. Sok réteggel zártam el önmagamat, amelyeket ebben a belső folyamatban nap mint nap egyre szabadabban engedek felszínre.
Ma ahhoz szeretnék hozzájárulni, hogy a vendégeim is megtapasztalhassák az önazonosabb, magasabb minőségű és szabadabb életet. Oldásokkal, kezelésekkel és tudatos eszközök átadásával támogatom őket abban, hogy rálássanak valódi Énjükre, képességeikre, kilépjenek a korlátaikból a lehetőségek felé, és túlteremtsék eddigi önmagukat. Célom, hogy önmaguk és gyermekeik számára is megengedő, szeretetteljes támaszként tudjanak jelen lenni, megerősítve őket saját erejükben és abban a tudásban, hogy mindig van választásuk.
Locskai Éva, kineziológus, családállító, Access Bars facilitátor és érzelmi mentor
Erdész Katalin, kineziológus
Kineziológusként több mint húsz éve foglalkozom a stresszhez, érzelmi túlterheléshez és élethelyzeti elakadásokhoz kapcsolódó testi–lelki folyamatok támogatásával. Munkám során abból a holisztikus, ugyanakkor felelősségteljes szemléletből indulok ki, hogy a testi tünetek sok esetben nem önálló jelenségek, hanem összefüggésben állhatnak a pszichés állapottal, a tartós stresszel és a feldolgozatlan érzelmi terhekkel.
Szakmai utamat egy személyes tapasztalat indította el. Egy számomra megterhelő élethelyzet időszakában allergiás jellegű tünetek jelentkeztek, amelyek klasszikus szezonális panaszokként jelentek meg. Amikor felismerem a helyzet érzelmi hátterét, és nem betegségként, hanem tanulási folyamatként tekintek rá, a tünetek fokozatosan enyhültek, majd néhány éven belül megszűntek. Ez az élmény fordította érdeklődésemet a pszichoszomatikus összefüggések és a test öngyógyító, önszabályozó mechanizmusai felé – még jóval azelőtt, hogy megismertem volna a kineziológiát.
Kineziológus képesítésemet több mint két évtizede szereztem meg, azóta folyamatosan gyakorlom és fejlesztem tudásomat. A kineziológiai oldásokat szükség szerint hipnózisos technikákkal és manuális (masszázs) módszerekkel egészítem ki, mindig az egyéni terhelhetőség és aktuális állapot figyelembevételével.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a foglalkozások nem helyettesítik az orvosi kivizsgálást vagy kezelést, hanem annak kiegészítéseként, együttműködő szemléletben alkalmazhatók. A közös munka célja a stressz csökkentése, az érzelmi egyensúly támogatása, az önismeret mélyítése és az életminőség javítása.
A Triluma szemléletében a test, a lélek és a szellem egymástól elválaszthatatlan egységet alkot. Munkámmal abban szeretném támogatni a hozzám fordulókat, hogy jobban megértsék saját jelzéseiket, és aktív részeseivé váljanak saját egyensúlyuk helyreállításának.
Erdész Katalin, kineziológus
Kiss-Csóka Marianna, kineziológus – Szombathely
Kiss-Csóka Marianna vagyok, nő, édesanya és nem utolsó sorban társ. Szombathely egy csendes kertvárosi részén élek családommal. Kineziológusként abban a szemléletben kísérem a hozzám fordulókat, hogy minden emberben ott él a belső egyensúly és a gyógyulás természetes képessége. Hiszem, hogy a test emlékszik, a lélek jelez, és ha figyelmet, tiszteletet, megértést és biztonságos teret kap képes visszatalálni valódi önmagához.
Munkám során a One Brain, a Touch for Health, a Brain Gym, Access Bars terapeuta és az Ugorj a békákkal gyermekkineziológia módszereivel oktatóként is dolgozom, továbbadva mindazt a tudást és tapasztalatot, amely évek alatt formálta a hivatásomat. Nemcsak szakemberként, hanem saját önismereti utamon járó emberként is fontos számomra a folyamatos fejlődés – ennek részeként végeztem el a Life Management tréninget is, amelynek tapasztalatait beépítem a kineziológiai munkámba. Ezek a rendszerek gyengéd, mégis mélyreható módon segítenek oldani a testben és az idegrendszerben tárolt stresszt.
A hozzám érkezők gyakran élethelyzeti elakadással, visszatérő nehézségekkel, hitrendszeri sérülésekkel, gyermekkori rossz minták terheivel vagy önbizalomhiánnyal keresnek meg. Nagyon gyakori, sajnos már a kis kamaszok körében a cyberbullying – online bántalmazás -, ami talán a 21. század legalattomosabb bántalmazási formája, hisz a mobiltelefon-internet által (kommentek, üzenetek) szükségtelenné válik a fizikális jelenlétet. Empátiával, szakértelemmel és hiteles jelenléttel tartom meg azt az ítéletmentes teret, ahol mindez felszínre jöhet és finoman átalakulhat. Hiszem, hogy amikor valaki valódi figyelmet kap, már el is indul a változás útján.
Gyermekekkel különösen közel áll a szívemhez a munka: játékosan, mégis mélyen támogatva őket abban, hogy érzelmileg kiegyensúlyozottabban, bátrabban és örömtelibben kapcsolódjanak önmagukhoz és a világhoz.
A közös folyamat sokak számára olyan, mintha hazatalálnának. Vissza a belső nyugalomhoz, az önazonossághoz és ahhoz a csendes erőhöz, amely mindig is ott volt bennük. Ebben a megtartó térben kísérem klienseim – lépésről lépésre, a saját ritmusukban.
Kiss-Csóka Marianna, kineziológus – Szombathely
Daróczi Magdi, coach, kineziológus – Veresegyház, Budapest-Zugló és Gödöllő
Daróczi Magdi vagyok, coach és kineziológus. A kineziológia felé az vezetett, hogy coaching módszerrel dolgozva gyakran tapasztaltam: a mélyebb elakadások feldolgozásához és oldásához olyan módszerre is szükség van, amely a még nem tudatos szinten jelen lévő érzésekkel és megélésekkel is képes dolgozni.
Mára hét speciális kineziológiai ággal ismerkedtem meg, amelyeket a munkám során aktívan alkalmazok. Elsősorban a LEAP és a SIPS módszerekkel dolgozom. Ezek neuroenergetikai kineziológiai eljárások, amelyek az idegrendszerben és a minket körülvevő elektromágneses térben (aurában) tárolt stresszek és blokkok oldását segítik. A kineziológia elsődleges célja a stresszoldás, valamint annak az energetikai egyensúlynak a helyreállítása, amely hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. A coaching- és kineziológiai módszereimet hatékonyan egészítik ki a neurolingvisztikus programozásból (NLP), valamint a rajzelemzésből hozott eszközeim.
Nagyon szívesen dolgozom nőkkel, édesanyákkal és kamaszokkal, valamint könnyen találom meg a közös hangot a gyermekekkel is. Nagy öröm számomra, hogy klienseim között egyre több a változásra nyitott férfi. Munkám során empátiával és elfogadással fordulok a hozzám érkezők felé, és minden tudásommal igyekszem támogatni őket.
Gyakori, hogy a hozzám fordulók kapcsolataikban – szüleikkel, párjukkal vagy önmagukkal – élnek meg diszharmóniát. Vannak, akiket testi tüneteik vezetnek el a kineziológiai tanácsadásra, mások szorongással, félelemmel, bánattal vagy bűntudattal küzdenek. A közös munka során a kineziológia alapvető eszközére, az izomtesztelésre támaszkodunk. Ennek segítségével határozzuk meg a stressz helyét és mértékét, valamint a legmegfelelőbb oldó módszert. A kineziológiai kezelés során a stresszoldás indirekt módon történik: nem feltétlenül elemezzük vagy racionalizáljuk a kiváltó okot, hanem a test jelzéseire hagyatkozva dolgozunk vele.
Fontos számomra, hogy klienseimet olyan egyszerű, otthon is alkalmazható módszerekre tanítsam meg, amelyekkel önállóan is támogathatják a jóllétüket. Ezeket az eszközöket a wellness kineziológia – a jó közérzet kineziológiája – biztosítja, amelynek oktatója is vagyok.
Honlap | Facebook | Instagram | Időpontfoglalás
Daróczi Magdi, coach, kineziológus – Veresegyház, Budapest-Zugló és Gödöllő
