Mindenszentek vagy halottak napja? – Nem ugyanaz! És jó, ha tudod, miért
November első napjai a temetőlátogatásokról, gyertyagyújtásról, virágokról szólnak, és arról, hogy ki-ki a maga módján emlékezik elhunyt szeretteire. De vajon tényleg tudjuk, mit jelent a mindenszentek, és mit jelent a halottak napja? Mert bár sokan összemossák a kettőt – valljuk be, gyakran még a temetőben sem tudjuk pontosan, melyik napra mit is mondunk –, a két ünnep célja és jelentése merőben más.
November 1. – Mindenszentek, avagy a szentek néma tömegének ünnepe
Mindenszentek ünnepe minden évben november 1-jére esik, és a katolikus naptárban parancsolt főünnep, tehát egyházi kötelezettséggel jár. Az ünnep lényege: azokat a megdicsőült lelkeket ünnepeljük, akik már eljutottak a mennyországba, de akiket nem avattak hivatalosan szentté, és így nem szerepelnek név szerint a naptárban.
A keresztény hit szerint ezek a „névtelen szentek” is Isten országában élnek, és a szentek közösségének, a communio sanctorumnak részesei. Ez a közösség három részből áll:
- A küzdő egyház: mi, földön élők, akik még úton vagyunk.
- A szenvedő egyház: a tisztítótűzben megtisztuló lelkek.
- A diadalmas egyház: a mennybe jutott, üdvözült lelkek.
- Mindenszentek napján tehát az örök boldogságba jutottakról emlékezünk meg, azokról, akik már legyőzték az élet küzdelmeit, és Istenhez érkeztek. Példaképek ők, nem azért, mert hibátlanok voltak, hanem mert küzdelmeik, hitük és az isteni kegyelem által győztek.
Az ünnep nem új keletű: már a 2. században is szokás volt a keresztény vértanúk sírjánál imádkozni. Keleten Pünkösd utáni vasárnapon emlékeztek meg az összes vértanúról, míg Nyugaton Szent IV. Bonifác pápa rendelte el 609-ben, hogy a római Pantheont a Szűz Mária és minden vértanú tiszteletére szenteljék fel. Az ünnep dátuma először május 13. volt, később – IV. Gergely pápasága idején – november 1-re került át, és 835-ben Jámbor Lajos császár egész birodalmára kiterjesztette. A franciaországi Cluny bencés szerzeteseinek pedig hatalmas szerepük volt abban, hogy az ünnep elterjedt Európa-szerte.
Mindenszentek üzenete, hogy a szentek nem elérhetetlenek, hanem hozzánk hasonló emberek voltak, tele hibával, küzdelemmel, de mégis célt értek. Az ünnep azt is segít újraértelmezni, miért és hogyan érdemes élni, kik lehetnek valódi példaképeink, ha az épp hiányzik a hétköznapokból.
November 2. – Halottak napja: az imádság ideje azokért, akik még úton vannak
A másnapi ünnep, halottak napja november 2-án, már nem az ünneplésről, hanem a könyörgésről szól. Az egyház ilyenkor azokért az elhunytakért imádkozik, akik még a tisztítótűzben szenvednek, és nem jutottak el a mennyországba. A cél: imáinkkal és jócselekedeteinkkel segítsük őket, hogy elnyerjék az üdvösséget.
Az elhunytakért való ima nem újkeletű: az őskeresztény időkig nyúlik vissza. Már az első századokban is megemlékeztek a hívek halottaikról a szentmisékben, és külön imát mondtak értük. Aranyszájú Szent János szerint ezt már maguk az apostolok is előírták, mert tudták, hogy a halottak számára a szentmise valós segítséget jelent.
Halottak napját először Szent Odiló, Cluny 4. apátja rendelte el külön napként a 10. század végén, és a szokás innen terjedt el a keresztény világban. A miséken ilyenkor több halotti könyörgés hangzik el, a hívek mécsest gyújtanak, sírokat díszítenek, és emlékeznek – nem csak a múlt miatt, hanem a hit reményében.
Az Eucharisztia, mint találkozási pont – A föld és a menny határán
A keresztény felfogás szerint az Eucharisztia – azaz a szentmise – egyszerre múlt, jelen és jövő. Amikor Krisztus az utolsó vacsorán saját testét és vérét adta, megtörte az idő korlátait: áldozatát már akkor felajánlotta, amikor még meg sem halt. Ezért van az, hogy a szentmise nemcsak emlékezés, hanem valódi jelenlét, a halottainkért bemutatott mise nemcsak „szép gesztus”, hanem valódi lelki segítség is számukra.
A hagyomány szerint ilyenkor a menny és a föld összeér, a még élők és az elhunytak „találkoznak”. A hívők hiszik, hogy a szeretet erősebb a halálnál, és akikért imádkozunk, azok is közbenjárnak értünk, ez egy oda-vissza kapcsolat, ami túlmutat az időn és a fizikai lét határain.
Virág, mécses, csend – De több is lehetne
A halottak napjához ma leginkább a temetőlátogatás, a sírkoszorúk, a mécsesek fénye és a csendes emlékezés tartozik, de ha visszatekintünk nagyanyáink idejére, egészen másképp nézett ki ez az ünnep. Régen ez a nap nemcsak arról szólt, hogy kivisszük a krizantémot a sírhoz, hanem mélyen átszőtte a családi, közösségi életet is.
A régi magyar hagyományokban a halottak napja nem csak emlékezés volt, hanem találkozás. Sok vidéken azt tartották, hogy ezen az éjjelen a halottak hazalátogatnak, és a család ennek megfelelően készült is rá. Az asztalt terítővel megterítették, sokszor ételt-italt is tettek rá – nem azért, hogy a halott valóban egyen, hanem hogy érezze: nincs elfelejtve, továbbra is része a családnak. A kenyér, víz, só hármasát különösen gyakran tették ki az asztal sarkára vagy az ablakba, és nem illett aznap semmit elpakolni, elzárni a halott elől.
A gyertyagyújtásnak is mélyebb jelentése volt. Nemcsak a sírokon, hanem az ablakpárkányokon is égtek a gyertyák, annyit gyújtottak, ahány elhunyt családtag volt. A gyertyafény utat mutatott a lelkeknek, hogy hazataláljanak, és melegséget adjon nekik, legalább egy estére újra „hazaérhessenek”. Egyes falvakban az ajtókat, kapukat is nyitva hagyták éjszakára, hogy a lelkek szabadon jöhessenek-mehessenek.
Gyászhét is tartozott a halottak napjához. Ez azt jelentette, hogy a család egy hétig csendesebb életet élt, nem volt zene, mulatság, tánc, hangoskodás. A nők feketét viseltek, sokszor még a templomba is gyászruhában mentek. A gyászhét alatt sok helyen minden nap gyertyát gyújtottak, és este közösen imádkoztak az elhunytakért.
És persze a harangok hangja sem hiányozhatott: a halottak napja estéjén, de akár több napon keresztül is „lélekharangozást” tartottak, külön kondulás szólt az élőkért, a frissen elhunytakért és a régi halottakért. A harangszó nemcsak a falut töltötte be, hanem az emlékezés hangjaként is ott szólt mindenki szívében.
A szegényekről sem feledkeztek meg ilyenkor. Szokás volt ételt, kenyeret vagy akár egy tál meleg ételt adni a rászorulóknak „a halott lelkéért cserébe”. A hiedelem szerint minden jócselekedet, amit halottainkért teszünk, fényt, melegséget és békét visz az ő világukba is.
Ma ezekből a szokásokból leginkább a sírok gondozása és a mécsesek maradtak meg, de a lényeg nem változott. Az ünnep lényege ma is az, hogy emlékezzünk, kapcsolódjunk, imádkozzunk, és ha csak egy kicsit is, de nyissunk egy ablakot az örökkévalóságra. A keresztény hagyomány erre hív minket: ne csak kívül, hanem belül is „meglátogassuk” halottainkat. Egy ima, egy szentmise, egy csendes köszönet vagy jócselekedet nemcsak őket segítheti, hanem bennünket is közelebb vihet hozzájuk.
