Ha ma körbenézünk egy gyerekszobában, jó eséllyel ott van a polcon a Kire ütött ez a gyerek?, a Már óvodás vagyok! vagy a Már megint. Janikovszky Éva stílusa generációk számára a kedves, ironikus, emberi gyerekszemlélet szinonimája lett. A 100. évforduló közeledtével interjúk, plakátok, jubileumi programok emelik őt ikonikus piedesztálra, többnyire úgy, mint a mosolygós, elfogadó, kötelességtudó meseírót, aki derűvel szól gyerekhez, szülőhöz.
Csakhogy ez a kép nagyon hiányos. Nem arról van szó, hogy a könyvei ne lehetnének jók vagy fontosak. Hanem arról, hogy a csak meseíró szerep mögül gondosan ki van takarva egy életút, amely mélyen beágyazódott a kommunista hatalmi struktúrába: a vallásüldözés éveiben minisztériumi apparátusként, egy ÁVH-s ezredes feleségeként, fiatalon a Mindszenty-ellenes agitáció lelkes szereplőjeként.
A kérdés nem az, hogy szerethetjük-e a gyerekkönyveit. Hanem az, hogy szabad-e úgy ünnepelni, mintha mindez nem létezett volna.
A „szerelemgyerek” idillje és ami kimarad a meséből
Egy friss interjúban a fia, Janikovszky János – ma a Móra Kiadó tulajdonos-vezérigazgatója – úgy idézi fel a gyerekkorát, mint nyugodt, szeretetteljes családi idillt. Otthon „soha nem volt veszekedés”, ő maga „szerelemgyerek”, akit „békés gyerekkor”, szerető anya és apa vett körül. A szülők – a fia elmondása szerint – gyakran hangoztatták: „A családunktól mindent elvettek: a nyomdát, a papírboltot, a házat. Az államosítástól a deportálásig mindent átéltek.”
Ez a narratíva egy klasszikus történetet kínál: derűs, munkás emberek, akiket a történelem elsodort, de ők mindezt nem tették rá a gyerekre, hanem szeretettel óvták. Csakhogy ebből a képből teljesen hiányzik az, hogy eközben kiket szolgáltak, mihez adták a nevüket, és mit jelentett békés gyerekkornak lenni egy ÁVH-s ezredes gyerekeként, a hatalom legbelső köreiben.
Az áldozati önkép – „mindent elvettek tőlünk” – ismerős fordulat a kommunista elit második generációjából. A problémát nem az jelenti, hogy valaki szerette a szüleit, és idős fejjel is védi a róluk alkotott idealizált képet. A probléma az, hogy ez a családi idill úgy rajzolódik meg, hogy közben ki van húzva a történetből majdnem minden lényeges rész: az, hogy „apu” az ÁVH ezredese volt, a legkeményebb kommunista terror egyik kulcsszereplője; „anyu” pedig a rendszer megbízható káderaként építette a diktatúra oktatási és vallásellenes politikáját. Ők nem az üldözöttek, hanem a rendszer haszonélvezői és kiszolgálói voltak.
Fiatal kommunista értelmiségi: MEFESZ, agitáció, Mindszenty-ellenes pamflet
Janikovszky Éva a háború után az egyetemi ifjúsági szervezetben, a kommunisták által megszállt MEFESZ-ben (később KISZ-előd) lett funkcionárius. Egy 1970-es években készült interjúban maga mondta: „MEFESZ-funkcionárius voltam. Előtte ismertem meg férjemet, dr. Janikovszky Bélát, akinek »háztáji világnézeti nevelésemet« köszönhetem.” A férjét „régi kommunistaként, partizánként, a Marót-csoport tagjaként” mutatta be, aki részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásában, vagyis büszkén vállalta, hogy a szovjet típusú hatalomátvétel radikális vonalához kötődik.
Kortárs visszaemlékezések – amelyeket Mező Gábor történész is idéz – szerint Janikovszky a Mindszenty József hercegprímás elleni egyetemi agitáció egyik „sztárja” volt. A beszámoló szerint az ő ötlete volt az „Ujujuj ember” című, Mindszenty-ellenes pamflet, amely az egyházi újság paródiájaként, gúnyolódva támadta a bíborost. A leírás szerint ez egy „szikrázó humorú, élesen polemikus” alaki kiadvány volt, mai szóval élve: agresszív propagandabrosúra.
Ezek az évek nem az ártatlan „fiatalos hevület” ideje voltak. 1948-tól a kommunista párt totális háborút hirdetett a történelmi egyházak, mindenekelőtt a katolikus egyház ellen. 1948 karácsonyán letartóztatták Mindszentyt, 1949-ben koncepciós perben elítélték; papokat végeztek ki, szerzetesrendeket oszlattak fel, plébániákat figyelt az ÁVH. Aki ebben az időben az ifjúsági szervezet fő agitátora volt a hercegprímás ellen, az nem „csak” egy vicces egyetemi lapot készített, hanem egy vallásüldöző, totális diktatúra ideológiai gépezetét szolgálta.
Minisztériumi karrier a vallásüldözés idején
Janikovszky Éva 1950-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott, pont abban az időszakban, amikor a Rákosi-diktatúra a vallásos élet szisztematikus felszámolására állt rá. 1950. szeptember 7-én hirdették ki a szerzetesrendek felszámolását: több mint 12 ezer szerzetest és apácát tettek utcára vagy hurcoltak el, csak néhány „kirakatrendet” hagytak meg formálisan működni.
Mindszenty már börtönben, a ciszterek, piaristák, bencések többsége szétszórva, internáló táborokban, börtönben, civilként vegetálva, és eközben a minisztérium, ahol Janikovszky dolgozott, sorra írja a rendeleteket, jegyzőkönyveket, „szakmai” anyagokat, amelyek az egész folyamatot adminisztrálják. A levéltári iratok jelentős részét a rendszerváltás előtt „rendbe rakták”, sok minden eltűnt vagy nehezen kutatható, ezért ma nem lehet minden egyes aláírást, gépelt oldalt konkrétan hozzá kötni. De az biztos, hogy ebben a gyilkos gépezetben dolgozott, a legsötétebb években, amikor a vallásellenes politika tetőfokára hágott.
Mondjuk ki: ez nem „valamilyen minisztériumi állás” volt, hanem a diktatúra egyik frontvonala. Amikor 1950-ben a szerzetesrendeket szétverték, papok ezreit üldözték, templomokat államosítottak, hittanórákat számoltak fel, ő azon a tárcán dolgozott, amely mindezt végrehajtotta. Nehéz ezt összebékíteni azzal, ahogyan ma egyes felületeken „istenhívő, hálás lelkű” szerzőként próbálják újracsomagolni.
Mindszenty József, a „leghűségesebb pásztor”
Az ÁVH-s férj: hatalom, erőszak, hallgatás
A kép akkor válik igazán sötétté, amikor mellé tesszük a férje történetét. Janikovszky Béla életútja tankönyvi példája annak, hogyan lesz valakiből a „mozgalom hőse”, majd a kommunista terror egyik emblémája. Ifjúkorában a Csaba Bajtársi Egyesület radikális, antiszemita tagja volt, később balra fordult, a Marót-csoport nevű partizánszervezetben működött, részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásában, majd 1946-tól Szegeden az Államvédelmi Osztály (később ÁVH) parancsnoka lett.
Egy tudományos tanulmány így ír róla: „1946-tól az Államvédelmi Osztály parancsnoka Szegeden, és később az egyik legfontosabb koncepciókészítő, kifejezetten szadisztikus vonású tiszt. Miután nem fizeti az első felesége gyereke után a tartásdíjat és a feleség panaszt tesz, a gyereket és a feleséget elraboltatja. Ekkor már Janikovszky Évával él együtt, és a feleséget a lipótmezei elmeotthonba szállíttatja.” (Ungváry Krisztián: A fegyveres ellenállás, Nagy Imre és kora. Tanulmányok, forrásközlések VII., Nagy Imre Alapítvány, 2020.)
Ez nem publicisztika, hanem levéltári alapú történeti munka. Ugyanennek az esetnek más feldolgozásai is léteznek: a Levelek a bolondokházából című dokumentumfilm és az ahhoz kapcsolódó írások részletesen bemutatják, hogyan fosztották meg első feleségét, Etelkát a közös gyermekétől, majd hogyan zárták el Lipótra, az elmegyógyintézetbe, nem orvosi okból, hanem politikai bosszúból és személyes kényelem miatt.
Az elcsalt gyerek sorsa, az elmegyógyintézeti levelek – amelyekben az anya könyörög, hogy legalább karácsonykor láthassa a fiát – ma is olvashatók a levéltárakban és idéződnek cikkekben, filmekben. Nem lehet rájuk legyinteni azzal, hogy „biztos túlzás”. A dokumentumok ridegek: itt nem „nevelési vitáról”, hanem államvédelmi erőszakról van szó, amelyet egy magas rangú ÁVH-s tiszt és köre intézett egy nő és a saját gyereke ellen.
Fontos részlet: ekkor Janikovszky Béla már együtt él Kucses Évával, a későbbi Janikovszky Évával. Vagyis nem egy, a férje múltjáról mit sem tudó, ártatlan irodalmár feleség volt, hanem annak a hatalmi elitnek a közvetlen közelében élt, amely ezt az erőszakot működtette, miközben ő maga a minisztériumi oldalon segített felépíteni és működtetni a rendszer másik arcát.
1952-ben pedig Janikovszky Éva feleségül is ment dr. Janikovszky Bélához. A férfi addigra a hírhedt Államvédelmi Hatóság ezredese volt, a Péter Gábor-féle vezetés egyik fontos embere. A róla szóló, irodalmi lexikonokból és életrajzi összefoglalókból is elérhető információ szerint magas rangú államvédelmis tisztként részt vett a Rajk László elleni koncepciós per kihallgatásain és kínzásain, majd későbbi kirakatperek – többek között Pálffy György és Sólyom László pere – előkészítésében is.
Ez azt jelenti, hogy nem valamilyen homályos karhatalmi háttéremberről beszélünk, hanem olyan ÁVH-s tisztről, aki közvetlen közelről vett részt politikai ellenfelek tönkretételében, megkínzásában, halálra ítélésében. Több visszaemlékezés szerint a háború utáni Szegeden is kulcsszerepet játszott a „megtisztításban”, vagyis a rendszerellenesnek minősített személyek üldözésében.
Janikovszky Éva ennek az erőterében élt. Egy olyan férfi mellett, akit ő maga „régi kommunista hősnek” nevezett, aki a titkosrendőrség élvonalában dolgozott, miközben ő minisztériumi apparátusként vett részt a vallás- és kultúrpolitika irányításában. Ez a hatalmi közeg adott később biztonságos hátteret gyerekkönyves karrierjéhez, és ezt a mozaikot nem lehet, nem lenne szabad leválasztani a „mosolygó meseíróról”.
Házaspár a diktatúra szolgálatában – Nem áldozatok, hanem fogaskerekek
Ha most visszaidézzük a fiuk mondatait – „az államosítástól a deportálásig mindent átéltek”, „mindet elvettek a családtól” –, akkor látjuk, mennyire el tud torzulni egy családi emlékezet, ha kihagyja a lényeget. A Janikovszky-szülők valóban végigélték a XX. század viharait, de nem mint passzív elszenvedők, hanem mint aktív szereplők.
Amikor a polgári tulajdont, nyomdákat, boltokat, házakat elvették, akkor a rendszer oldalán álltak. Amikor a szegedi és más városok „megtisztításán” dolgozott az ÁVH, amikor koncepciós ügyekben papokat, gazdákat, tiszteket törtek meg, amikor a vallásellenes propaganda dübörgött, akkor ők azon az oldalon voltak, amely mindezt végrehajtotta. Férj az erőszakszervezetben, feleség a minisztériumi apparátusban.
Nem mondhatjuk, hogy semmit nem tudtak erről, ők maguk beszéltek a mozgalmi múltról, a partizán hőstettekről, a világnézeti nevelésről. A kommunista elköteleződés nem szégyenfolt volt számukra, hanem büszkeség, addig, amíg a rendszer tartott. Az, hogy 1989 után a magánéletre, a mesekönyvekre tolták át a hangsúlyt, érthető emberi reflex. Az már kevésbé érthető, amikor a közvélemény úgy tesz, mintha az a pár évtized nem is létezett volna.
A fiú, a Videoton és a Móra – Átmentett elit
A történetnek van egy nagyon mai, nagyon ismerős szála is: a rendszerváltás utáni „elitváltás” kérdése. Janikovszky János eredetileg mérnök-üzletkötő volt, a Videotonnál dolgozott, majd a nyolcvanas években – a saját visszaemlékezése szerint – „nem túl jó mérnökként” került ki az NSZK-ba, a cég düsseldorfi irodájának vezetőjeként.
A nyolcvanas évek Magyarországán Nyugat-Németországba, állami vállalat képviseletében, külkereskedői pozícióban csak az jutott ki, akit a rendszer megbízhatónak tartott. A „megbízhatóság” egyik legerősebb garanciája pedig az volt, ha valaki olyan családból jött, amely mélyen be volt ágyazva a pártállami struktúrákba, például egy ÁVH-s ezredes és egy megbízható minisztériumi káder gyermekeként.
A rendszerváltozás után aztán különös módon éppen ő lett a Móra Kiadó tulajdonosa-vezetője, az a kiadó, amely évtizedeken át az édesanyja könyveit is gondozta, és amely ma is a Janikovszky-brand fő őrzője. Ő az, aki ma interjúkban arról beszél, hogy „szervilis kutatók” próbálják „kompromittálni” az édesanyját, miközben azok a kutatók valójában levéltári iratok alapján írják le, kiket és hogyan gyalult le a rendszer, amelyből a családjuk emelkedett fel.
Keresztény blog, „Jóistenes” idézet és egy valódi szembenézés
A kommunista múlttal való játszi elbánás tipikus példája volt, amikor egy ismert keresztény portál pár éve Janikovszky Éva „Jóistenes” mondatával próbált inspiráló posztot írni: hogy „ne panaszkodjunk folyton a Jóistennek, vegyük észre, hogy vigyáz ránk, és legyünk hálásak”. A cikk szerzője – nem ismerve a teljes élettörténetet – úgy mutatta be a szerzőt, mint aki hitt Istenben, és a hála fontosságáról beszélt.
Miután azonban a múltjának sötétebb részeire emlékeztették a portált, a blog szerkesztősége nyilvánosan bocsánatot kért, és kimondta: a meseíró „vállalhatatlan múltja”, a kommunista diktatúra támogatása, a férj ÁVH-s szerepe olyan tényezők, amelyeket nem lehet lesöpörni az asztalról. Nem törölték a cikket, hanem kiegészítették a figyelmeztetéssel, és ezzel valami nagyon fontosat tettek: elismerték, hogy a kedves mondatok mögött súlyos felelősség van.
Ez jó példa arra, hogyan lehetne általában is hozzáállni: nem könyvégetésről, nem tilalomról van szó, hanem arról, hogy nem tépjük ki a történelemből a kellemetlen lapokat. A gyerekkorunk könyvei megmaradhatnak emléknek, de a szemünk ne maradjon becsukva azok előtt, akikkel ezek a könyvek együtt jöttek.
Hogyan lett a rendszer fogaskerekéből ártatlan nemzeti nagymama?
Az 1960-as évektől Janikovszky fokozatosan átállt a gyerekirodalomra. A Móra Kiadó – ahol később főszerkesztő, majd igazgató lett – a Kádár-korszak egyik kulcsintézménye volt: egyszerre pártállami kiadó és a magyar gyerekirodalom műhelye. A gyerekkönyvek politikai szempontból „ártalmatlan” területnek számítottak, ahol viszonylag szabadon lehetett dolgozni, feltéve, hogy az ember neve, múltja, lojalitása kifogástalan.
Janikovszky szövegei játékosak, ironikusak, és sokak számára felszabadítóan őszinték voltak a gyerek–felnőtt viszony ábrázolásában. Ez a minőség létezik, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a politika felől. De az sem véletlen, hogy pont az ő életműve kapott ilyen erős intézményi támogatást: plakátok, évfordulók, köztéri megjelenések, iskolák, óvodák viselik a nevét, a Móra narratívája pedig gyakorlatilag „nemzeti nagymama”-figurává emelte.
A gyerekkori derű mögül gondosan ki van simítva minden politikai részlet. Az interjúkban a fia a „békés, szeretetteljes” otthont hangsúlyozza, amelyben „otthon soha nem volt veszekedés”, a szülők pedig úgy jelennek meg, mint akik „mindent elvesztettek”, és a kommunista diktatúra áldozatai. Az már nem fér bele a képbe, hogy ugyanezek az emberek a diktatúra apparátusának nyertesei, haszonélvezői is voltak, hatalommal, pozícióval, biztonsággal.
Mese helyett történelem: miért kell kimondani a kellemetlent
Nem arról van szó, hogy mostantól tilos lenne szeretni egy-egy jól sikerült mondatot vagy mosolyogni egy régi illusztráción. Arról van szó, hogy felnőtt társadalomként nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy az életműveknek csak a kellemes, könnyen fogyasztható felét mutassuk meg, miközben a másik oldalon kivégzettek, tönkretett életek, elmegyógyintézetbe zárt anyák, szétszórt szerzetesrendek, megfélemlített papok és szétvert közösségek sora áll.
Janikovszky Éva életének van egy valóban értékes, sokak által szeretett része: a gyerekirodalom, a szellemes, pontosan eltalált gyerekmonológok. De van egy másik része is: a kommunista mozgalomhoz való tudatos, lelkes kötődés, a vallásellenes állami gépezetben vállalt apparátusi funkció, és az a döntés, hogy mindezt egy ÁVH-s ezredes feleségeként élte végig, majd mindebből soha, sehol, semmilyen formában nem vont le nyilvánosan erkölcsi következtetést, nem kért bocsánatot sem a férje által tönkretettektől, sem azoktól, akiket a rendszer egy fogaskerekeként ért el az ő munkája.
Az, hogy ma már léteznek dokumentumfilmek (Levelek a bolondokházából), tudományos tanulmányok, közéleti viták, sőt olyan keresztény portál is, amely képes kimondani: „vállalhatatlan múlt”, azt jelzi, hogy valami lassan változik. Hogy kezdjük megérteni: a gyerekkori nosztalgia nem old fel mindent, és a jó mondatok mögött is lehet nagyon sötét élettörténet.
