Elindult a TV2-n A Nagy Ő legújabb évada, ezúttal Stohl András a „vágyott férfi”, akiért egy villaudvarnyi nő verseng, kamerák előtt, gyárilag bekevert feszültséggel és könnyekkel. A formátum mostanra mindenki számára egyértelműen kirakat- és showműsor lett, mégis úgy adják el, mintha a nagy szerelem kereséséről szólna. És itt jön be az első nagy kérdés: tényleg ő az a férfi, akit ma romantikus példaként kellene a nézők elé tenni?
Amikor a „megváltott bűnösből” romantikus ikon lesz
Stohl András múltja nem titok, hanem nyilvános tény: 2010-ben ittasan, kábítószer hatása alatt okozott balesetet, amiért 2011-ben börtönbüntetésre ítélték. A magyar közélet egyik legismertebb – és leginkább dokumentált – botránya volt. Ehhez jönnek a nyilvános magánéleti ügyei: párhuzamos kapcsolatok, félrelépések, olyan férfikép, amelyben a nőcsábász, megbízhatatlan „rosszfiú” áll a középpontban, és nem a családfő, akiért egy generációt érdemes lenne rajongásra nevelni.
Lehet-e az embernek múltja? Természetesen. Lehet-e bűnbánat, újrakezdés, második esély? Kell, hogy legyen. A kérdés nem az, hogy Stohl dolgozhat-e a pályán – dolgozzon. A kérdés az, hogy pont belőle kell-e kirakatromantikus hőst gyártani, akire egy ország nők tízezreinek fantáziáját hangolja. Amikor egy csatorna úgy dönt, hogy ő lesz a „Nagy Ő”, nem csak egy celeb köré épít műsort. Azt üzeni: ez az a férfitípus, akiről ma álmodni érdemes.
Szimbolikusan is rosszul áll össze a kép: a bíróság egyszer már kimondta, hogy felelősséget kell vállalnia a tetteiért; a médiagépezet most azt mondja, „felejtsünk, bocsássunk meg, és még csomagoljuk be rózsaszínbe is, mert jól mutat a főműsoridőben.” Nem az a baj, ha valaki jóvá akarja tenni a múltját. Az a baj, ha egy csatorna úgy tesz, mintha a múlt nem lenne része a karakternek, miközben szerelmi példaképet csinál belőle.
Nem ez az első, amikor a „Nagy Ő” inkább tünet, mint álomférfi
Stohl András csak a legfrissebb láncszem egy sor olyan főhős után, ahol ugyanúgy, mint most, már az indulásnál látszott: ez nem a valódi, hosszú távú szerelem, hanem a castingszempontok diadala. Nem először választ a TV2 olyan „Nagy Ő”-t, akinek a múltja minimum kérdéseket vet fel. A korábbi évadokban is inkább a celebérték, a pénz és a botrányfaktor számított, mintsem az, hogy a főszereplő valódi, stabil férfimintát mutasson: volt a teniszező szívtipró (Noszály Sándor), az „aranyifjú” milliárdos (Jákob Zoltán), illetve a rosszfiús imázzsal játszó Árpa Attila is a műsor „főhőse”. Ez a sor jól mutatja, hogy a formátum nem a hétköznapi, felelősséget vállaló férfit keresi, hanem a cirkuszhoz jól használható figurát, aki köré könnyű drámát és versengést gyártani. Aztán persze ott volt a jófiú Tóth Dávid kajakos is, aki ugyan szimpatikusabb figura (volt), de a műsorban választott lánnyal csak néhány hónapig volt együtt, majd szakítottak. Amiről – tesszük hozzá csendben – elsősorban maga a műsor gondoskodott, hisz az elején még olyan karaktert hozott és olyan hölggyel szimpatizált az olimpikon maga, aki akár lehetett is volna férfikép és amely kapcsolatból még akár lehetett is volna valami. Aztán jött a műsorvezető – Stohl Buci – és hozott további kifejezetten „készséges” hölgyeket inkább a műsorba, illetve terelte a főszereplőt abba az irányba, hogy ne álljon le egynél.
A legutóbbi nagy felhajtás pedig Jákob Zoltán körül zajlott: a milliárdos vállalkozóért tizenhét nő versenyzett, végül egy műkörmöst választott, akivel az adásba kerülés idején már nem voltak együtt. A reality utóélete inkább közösségi média balhékról, egymást ócsárló posztokról szólt, mint bármiféle érett, felnőtt kapcsolatról. A minta ezzel nagyon világos: a műsor lényege nem az, hogy valaki valóban társra találjon, hanem hogy legyen körülötte elég dráma, sírás és botrány.
Ha ma visszanézzük az évadokat, egy dolgot biztosan nem lehet mondani: hogy a Nagy Ő eddigi hősei mind kivétel nélkül olyan férfiak lennének, akikre jó szívvel mondanánk egy 18 éves lánynak: „Na, ilyet válassz majd egyszer magadnak.”
Koreografált romantika, ahol a forgatókönyv fontosabb, mint az őszinteség
A Nagy Ő formátuma alapvetően nem a valóságot, hanem a valóságshow-t szolgálja. Luxushelyszínek, helikopteres randik, tűzijáték, könnyes vallomások, közben tudjuk, hogy az egész percnyi pontossággal tervezett műsoridőre, dramaturgiai csúcspontokra és reklámszünetekre van komponálva. A világ hasonló párkeresős formátumairól – mint az amerikai The Bachelor – hosszú cikkek születtek arról, mennyire manipuláltak a jelenetek, mennyire sztorivonalakra épülnek a „kapcsolatok”, és mennyire ritka, hogy ezek tartósan életképes párokhoz vezetnek.
A kamerák előtt zajló ismerkedés alig hasonlít arra, ahogyan az életben két ember valóban közel kerül egymáshoz. Itt egy férfi párhuzamosan randizik 15–20 nővel, csókolózik, ölelkezik, lányokat küld haza rózsa nélkül, síró nőket vigasztal, majd megy a következőre. A műsor ezt romantikus kalandként keretezi, miközben az egész dinamikája közelebb áll egy érzelmi gyorsdarálóhoz.
A legnagyobb baj, hogy ezt a versengést úgy állítja be, mintha normális ismerkedési helyzet lenne: ha a férfi tétovázik, az „keresi önmagát”; ha egyszerre több nővel játszik érzelmileg, az „látni akarja, ki illik hozzá”; ha a nők féltékenykednek, az „a nagy szerelem tétje”. Ezek a minták a valós életben toxikusak. A képernyőn viszont lila rózsaszirmokkal és sminkelt könnyekkel vannak beégetve az agyunkba.
Rossz leckék a szerelemről: Mit tanul ebből egy néző?
Ha valaki csak ebből a formátumból tanulna a párkapcsolatról – s minél több ilyen „kapcsolati” reality van, annál inkább csak ezek az elérhető források -, nagyjából ezt vinné magával: a nő dolga, hogy versenyezzen, bizonyítson, alkalmazkodjon, küzdjön a figyelemért. A férfié, hogy válogasson, próbálgassa a kínálatot, és a végén kijelentse, kinek ad esélyt, lehetőleg egy látványos, színpadias jelenetben. A sebezhetőség nem kölcsönös, hanem a nők privilégiuma: ők sírnak, ők féltékenyek, ők esnek szét. A férfi pedig a mindent eldöntő zsűri.
Az is hibás üzenet, ahogyan a műsor a női értékeket mutatja be. A castingban előnyt élvez az, aki jól mutat bikiniben, polkorrekten fogalmazva is konfliktusos, képernyőképes – bár ez ma már teljesen mást jelent, mint korábban – és beleáll a drámákba. A néző meg azt látja: ha nő létedre figyelmet akarsz, vagy villants testtel, vagy villants hisztivel. A higgadt, talpraesett, érzelmileg érett nők ritkán kapnak teret, mert kevésbé hoznak nézettséget, mint egy féltékenységi kitörés vagy egy csillogó csajháború.
És ott van a „Nagy Ő” férfiképe. A műsor azt sugallja: a jó férfi alapállapotban több nő között válogat, nem túl hűséges típus, viszont ha egyszer valamelyik mellett dönt, az maga a hollywoodi finálé. Közben a valóságban egy olyan embert emelnek piedesztálra, akinek öt gyermeke született három különböző nőtől, több kapcsolatból, válásokkal és széthullott családokkal a háta mögött, és aki maga mondta el, hogy két nagyobb lányának nem is volt ő igazán az apja, mert elváltak, amikor az egyik kilencéves, a másik öt volt, és másik férfi nevelte fel őket. A felelősség el nem vállalása, a családból való kilépés ismétlődő mintája az egész magánéleti ívében jelen van, azaz nem csak – sőt, nem – a baleset maga a probléma a főszereplővel. A valóságban pont fordítva lenne egészséges: nem a kezdeti verseny, nem a minél több nő, annál több opció tesz férfivá, hanem a következetesség, a felelősségvállalás és a kitartás a döntései mellett.
Amikor a szerelem helyett a kirakat nyer
A Stohl–Nagy Ő évad legnagyobb problémája nem önmagában az, hogy egy botrányos múltú műsorvezetőt tesznek a show középpontjába. A mélyebb gond az, ahogy mindezt keretezik. Egy olyan férfit emelnek piedesztálra romantikus hősként, akiről a magyar közvélemény pontosan tudja, mit tett, hogyan élt, milyen mintákat hordoz. Nem ő az egyetlen, akinek ellentmondásos a múltja, de ez az évad mintha kifejezetten azt üzené: mindegy, mit csináltál, a megfelelő csatorna, megfelelő időben, megfelelő díszlettel bármiből tud csinálni egy „nagy szerelmi történetet”.
Korábbi évadokból is láttuk, hogy a „happy end” sokszor pár hónap alatt szétesik, és a képernyőn még csillogó párok a valóságban vagy szakítanak, vagy legfeljebb bulvárcímek szintjén élnek tovább. A néző közben nem azt tanulja meg, hogyan kell egy kapcsolatot építeni, konfliktusokat megoldani, egymás családjába beilleszkedni, hanem azt, hogyan lehet 6-8 hét alatt filmszerűen, kamera előtt előadni valami olyasmit, ami távolról (sem) emlékeztet a szerelemre.
Lehetne ez szórakozás, csak ne próbáljuk eladni életvezetési mintának
A realityformátum önmagában nem ördögtől való. A gond ott kezdődik, amikor a csatornák úgy csinálnak, mintha ezek a műsorok valamit mondanának a szerelemről, az ismerkedésről, a nő–férfi dinamikáról. Valójában a legtöbbször csak egy dolgot mondanak: hogy a dráma, a botrány és a kattintás fontosabb, mint az, hogy milyen mintát adnak a nézőknek.
A Nagy Ő Stohl Andrással pontosan ebből a logikából született: legyen a főszereplő ismert, ellentmondásos, beszédtémát adó figura. Legyen körülötte sok nő, sok feszültség, sok sírás, némi múltbeli botrány, és megvan a heti adrenalin. De ha valaki ebből akarja kiválogatni a saját életére vonatkozó tanulságokat, nagyon rossz helyen keresgél.
Valódi ismerkedésben nincsenek helikopteres randik, rózsaceremóniák, és nincsenek olyan férfiak sem, akik egy teljes női mezőnyt castingolnak egyszerre. (Vagy ha mégis, azt nem ennyire nyíltan teszik, s rövidebb-hosszabb idő után mindegyikről kiderül, hogy nagyon messze vannak a férfiléttől.) A valódi ismerkedésben van viszont két ember, akik lassan, egymás határait tiszteletben tartva próbálják megérteni: illenek-e egymáshoz. Ha a Nagy Ő-t nézzük, nézzük úgy, mint amit valójában kapunk: szappanoperás, látványos, ügyesen összerakott szórakoztatást. De ne hagyjuk, hogy közben elhitesse velünk, ez a szerelem, s bármely jelenetnek, reakciónak, drámának, viselkedési formának bármi köze is lenne a valósághoz és az akár csak egy pillanatra is követendő, másolandó minta lenne. Egy képkockányi sincs benne.
