Ötvenöt évesen meghalt Kálloy Molnár Péter. Egy generáció improvizációs hőse, Shakespeare-átíró, szinkronhang, dalszerző, tanár, költő és az a fajta színész, akire egyszerűen azt mondjuk: „ő az egész”. A halálhírét az Alma együttes jelentette be, a család pedig annyit közölt: rövid lefolyású betegség vitte el.
Nehéz róla múlt időben beszélni, mert nagyon mai volt. Még tele próbanaptárakkal, tervekkel, osztállyal, estekkel, viccekkel. Még hétfőn is színpadra ment volna – S.Ö.R.-t játszani –, ha hagyja az élete.
Mezőcsáttól a nagy színházakig
1970-ben született Mezőcsáton. A Színművészeti Főiskolán 1993-ban végzett, már főiskolásként beállt a Nemzeti Színház társulatába, később a Vígszínházban is játszott, majd szabadúszóként járta végig a fél ország színpadait.
Shakespeare-től kortárs szerzőkig mindent elbírt a vállán: volt Hamlet, Benvolio, Sancho, Frank N. Furter a Rocky Horror Show-ból, Svejkben szimuláns és szökevény, Godspellben Joseph, a Háború és békében Nyikolaj Rosztov. A lista hosszú, a szerepek egymást érik, az a fajta pálya ez, amit nem lehet egyetlen „nagy szerepre” leszűkíteni.
Aki látta őt élőben, tudja: nem létezett „félgőzös” Kálloy-előadás. Ha színpadon volt, egyszerre volt szemtelen, pontos, játékos és mély, mint aki nem hisz abban, hogy a szórakoztatás és a gondolkodtatás külön műfaj.
S.Ö.R., GÖRCS, Beugró – A játék mestere
Ha egy címet kell mondani, ami összeforrt a nevével, az a S.Ö.R. – Shakespeare Összes Rövidítve. A kultikus, interaktív őrületet nemcsak játszotta, hanem fordította és rendezte is, Kálid Artúrral és Gáspár Andrással együtt. A darab 1999 óta megy, több mint két évtizeden át játszották teltházzal, könyv és DVD is készült belőle.
Mellette ott volt a G.Ö.R.CS. – Görögök Összes Regéi és Cselekedetei, a Kövek a zsebben, a Caveman, a Vakítás, a saját estek (Kis Éji Zene, KarantÉn vagy Te, Szerelmes rögtönzések), olyan címek, amelyeknél a nézők nem azt kérdezték, „miről szól”, hanem azt, „mikor játszod legközelebb?”.
A televíziós közönségnek a Beugró hozta el őt igazán közel: az improvizációs show-ban elképesztő ritmusérzékkel, szövegkönnyedséggel és teljes öniróniával mutatta meg, milyen az, amikor valaki tényleg tud „a semmiből” helyzetet, poént és drámát építeni.
Filmek, sorozatok, az arc, amit mindenki ismer
Kálloy Molnár Péter azok közé a magyar színészek közé tartozott, akiket akkor is „láttál már valahol”, ha nem tudtad azonnal a nevét.
Szerepelt az Üvegtigris trilógiában, az Állítsátok meg Terézanyut! című kultfilmban, a Papírkutyákban, a Zimmer Feri 2.-ben, később a Patthelyzet, Az almafa virága, Találkozás egy fiatalemberrel, Legénybúcsú Extra című filmekben is.
A tévében ott volt az Angyalbőrben, a Kisváros, a Pasik!, majd később a Beugró, a Kossuthkifli, az Egynyári kaland, a Mellékhatás, a Keresztanyu, a Pepe, a történelmi Tündérkert – Kísértések kora és még sorolhatnánk. Az a fajta színész volt, akire a castingosok reflexből mondták: „hívjuk Kálloyt, megoldja”.
A hang, amit nem felejtesz el
Ha valaki azt mondja: Mr. Bean, Johnny English, Éjszaka a múzeumban, Bad Boys 2., Gagyi mami, Underworld, Mátrix – Újratöltve, A galaxis őrzői – Mordály, sokunknak automatikusan a magyar hang ugrik be, és az ő hangja volt az.
Martin Lawrence, Chris Rock, Rowan Atkinson, Ben Stiller, Karl Urban, persze a fél Hollywood, hosszú lista, amit a szinkronadatbázisok is alig bírnak követni, de a néző fejében ez egyszerűbb: „az a jellegzetes, kicsit játékos, mégis nagyon pontos Kálloy-hang”.
Nem véletlen, hogy a szinkronszakmában is ikonként emlegetik: képes volt úgy „magyarítani” egy karaktert, hogy az se az eredetit, se a hazai közönséget nem árulta el.
Zene, versek, Alma – A másik arca
Kálloy Molnár Péter nem állt meg a prózánál. Volt költő, műfordító, dalszerző, énekes, zenész. Több saját albuma jelent meg, például A nő után, Pesti álom, A gyermek énbennem / The Child Within, legutóbb pedig a Lámpaláz.
Évek óta dolgozott együtt az Alma együttessel, nemcsak színészként, hanem zenészként is, sok gyerekkoncerten volt ott velük a színpadon, nem véletlen, hogy a halálhírét is ők hozták nyilvánosságra.
Emellett alapító-szerkesztője volt a Nyugat Plusz irodalmi folyóiratnak, hangja volt a Rádió Dabasnak és a egykori TV3-nak is. A szöveg, a hang és a zene nála sosem különült el: ugyanaz az ember beszélt, játszott, írt, énekelt.
Tanár, aki nem okoskodott felülről
2023-tól a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanáraként prózát tanított, vagy ahogy a hallgatók mondták: „játszani”. Nem kívülről ráolvasott módszertant, hanem azt, amit ő maga is csinált: kíváncsiságot, bátorságot, improvizációt, a hibázás felnőtt kezelését.
Az a típusú tanár volt, aki nem „mesternek” akart látszani, hanem partnernek. Akitől meg lehetett kérdezni azt is: hogyan lehet megélni, ha nem hívnak, hogyan lehet túlélni egy bukott premiert, és hogyan lehet minden este újra odaállni, mintha az lenne az első.
Család, magánélet, amit megtartott magának
Magánéletéről keveset beszélt. Annyit tudni, hogy házasságából két gyermeke született; a család most is nagyon szűkszavúan, méltósággal közölte a hírt, és csak annyit árultak el, hogy rövid lefolyású betegség, egy súlyos rákos megbetegedés áll a halála mögött.
Ez a fajta visszafogottság illik is hozzá: nem a magánéleti drámáiból építette a karrierjét, hanem a munkából. Aki közel állt hozzá, most arról beszél, hogy az utolsó hónapokban is dolgozott, tervezett, és nagyon kevesen tudták, milyen komoly a helyzet.
Piros Alfa, nagy sebesség, nagy fék
Aki követte a bulvárt, találkozhatott vele a hírek autós rovatában is: 2021-ben a BAH-csomópontnál karambolozott a piros Alfa Romeójával, amikor egy Forddal ütközött. A nyomozás végül megállapította, hogy ő hajtott át a tilos jelzésen, szerencsére komolyabb személyi sérülés nélkül.
Az eset után nyilatkozott arról, hogy fiatalon sokkal meggondolatlanabb sofőr volt, és hogy az autó – különösen az ő Alfája – mindig is a szabadság, a sebesség, a „kicsit gyerek maradok” jelképe volt az életében. A baleset után visszavett ebből, de a rajongása az olasz márka iránt megmaradt.
Ez is nagyon „kálloys” történet: hibázott, felelősséget viselt érte, és közben megmaradt benne az a gyerekes rácsodálkozás a világra, ami miatt szerethető volt.
Rövid lefolyású betegség, túl gyors búcsú
A mostani hírek szerint tavasszal derült ki, hogy komoly betegséggel küzd; a család és a barátok szerint nagyon keveset panaszkodott, inkább dolgozott, ameddig csak lehetett. A halálhírt rövid, tárgyszerű mondatok kísérték, mintha még mindig ő mondaná: „nem a drámáról szólok, hanem a játékról”.
Nem tudjuk, mit gondolt az elmúlásról. Azt viszont igen, hogy a pályája tele volt újrakezdéssel, improvizációval, váratlan kanyarokkal. Színész, akit lehetett szeretni a Beugróból, tisztelni a S.Ö.R.-ből, felismerni a szinkronhangjáról, megszokni a sorozatokból, felfedezni a dalaiban és a verseiben.
Most hirtelen a hiánya, a színházakból, a képernyőről, a gyerekek koncertjeiről, az egyetemi órákról, a kollégákból, azokból is, akik csak egyszer játszottak vele, és persze a nézőkből, akik egyszerre tudtak rajta nevetni és vele együtt meghatódni.
