Van az a fáradt, csendes mondat, amit túl sok nő mond ki magában (vagy néha hangosan is): „Elfáradtam.” Elfáradtam a megfelelésben, a találgatásban, abban, hogy erősnek „kell” lenni, miközben belül valami nagyon hiányzik: figyelem, biztonság, valódi kapcsolódás. Fejérvári Marica párkapcsolatokkal foglalkozó pszichológus és mediátor pontosan ezekhez a kimondatlan rétegekhez nyúl, és nem a hibást keresi, hanem a mintát, ami újra és újra ugyanoda juttat minket.
Az interjúban arról beszélgettünk vele, miért nem működik magától a szerelem, hogyan lehet vitázni megalázás nélkül, és mi az az első kicsi mondat, amivel egy elhidegült állapotból el lehet indulni visszafelé. Marica ad egy rövid, otthon is kipróbálható páros gyakorlatot, beszél a bűntudatkeltés hétköznapi formáiról, az őszinteség határairól, és arról is, miért erő az, ha vállaljuk a sebezhetőségünket.
– Marica, ha most egy kávé mellett bemutatkoznál valakinek, aki még sosem hallott rólad: mit mondanál magadról három mondatban?
– Fejérvári Marica vagyok, párkapcsolatokkal foglalkozó pszichológus és mediátor. Három felnőtt fiam van, és egy 4,5 éves kislány unokám. Szeretem, amit csinálok, és arra törekszem, hogy a hozzám fordulók a közös munka végére boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak és önazonosabbak legyenek. Az életfilozófiám szerint a mentális betegségek hátterében gyakran lelki okok állnak, ahogyan a feldolgozatlan lelki problémák is képesek fizikailag megbetegíteni a testet.
– A honlapod bemutatkozásában megfogott az, hogy „elsősorban ízig-vérig Nő”-ként definiálod magad. Neked ez mit jelent a hétköznapokban, és mit jelent szakemberként?
– A kettőt nem igazán szükséges különválasztani ebben a kérdésben… Hiszek abban, hogy a női elegancia, a tapasztalat, a kommunikáció, viselkedés, öltözködés, az érzelmi finomság, az intuíció és a kapcsolódás képessége nem gyengeség, hanem olyan erőforrás, amely a gyógyulás és a változás alapja lehet. Ezeket jelenti nekem mind szakemberként, mind a magánéletben. Vállalom az érzéseimet, a gondolataimat, véleményemet, a megérzéseimet, a sebezhetőségemet és az erőmet is, vagy ha például nem tudok megcsinálni valamit. Nem akarok megfelelni egyetlen „jó nő” sablonnak és elvárásnak sem. Lehetek erős és fáradt, határozott és bizonytalan, gondoskodó és határhúzó… Ezek nem zárják ki egymást.
– Mi az, amit a munkádból a legjobban szeretsz és mi az, ami néha még téged is kihívás elé állít?
– A legjobban azt szeretem a munkámban, amikor egy embernél vagy egy párnál megszületik a felismerés. Az az igazi „Aha!” pillanat: „Oké, most már értem magamat, és téged is. Értem, miért ismétlődnek a dolgok, miért reagáltam így. Nem vagyok rossz ember, csak nem volt jobb eszközöm.” Amikor összeáll a kép, amikor kimondódik valami, amit addig csak éreztek, amikor meglátják a saját működésüket, és ezzel együtt azt is, hogy van más választásuk. Ezek nagyon intim, sokszor megható pillanatok, és számomra óriási ajándék, hogy ebben jelen lehetek.
Ami kihívás, az éppen ebből fakad, hogy emberként is ott vagyok a folyamatban. Néha nehéz nem túlérteni, nem túlvállalni, nem tovább vinni magammal a történeteket, és közben kívül is maradni. Különösen akkor, amikor valaki hosszú ideje szenved, amikor látom, mennyire kevés szeretetet kapott az életében, és még nem tart ott, hogy önreflektív legyen. Ilyenkor tudatosan emlékeztetem magam arra, hogy kísérő vagyok, nem megmentő, és hogy a határokat meg kell tartani, mert így tudok valóban segíteni. És nem dolgozni helyette.
– Van egy mondat, érték, ami mostanában vezérfonal nálad?
– Igen. Mostanában egyre inkább az a vezérfonalam, hogy nem kell mindig hasznosnak és erősnek lenni ahhoz, szeretve érezzük magunkat. Fontosak a saját szükségleteim. Azt gondolom, hogy nemcsak akkor vagyok szerethető, amikor mindent elbírok és mindenkit megtartok, hanem akkor is, amikor vállalom, hol vannak a határaim. Amikor nem oldok meg mindent, nem megyek előre mások helyett, hanem teret hagyok nekik és magamnak is.
– Mikor érezted először, hogy a párkapcsolatok világa lesz a te tereped? Mi volt a személyes indíttatásod?
– Nagyon korán. Már általános iskolában is gyakran hozzám fordultak az iskolatársaim, hogy ki milyen szerelmes levelet kapott az órán, mit válaszoljon rá, kinek ki tetszik, ki kibe szerelmes… Azt hiszem, valahol itt kezdődött a párkapcsolati tanácsadó „pályafutásom”. Felnőttként pedig egy idő után azt vettem észre, hogy újra és újra kapcsolati történetek találnak meg… Barátok, ismerősök, majd később kliensek hozták ugyanazokat a kérdéseket, elakadásaikat, fájdalmaikat. Hogy miért bántjuk meg pont azokat, akiket a legjobban szeretünk, miért ismétlődnek ugyanazok a minták, és miért olyan nehéz közel maradni egymáshoz konfliktusok közben.
Azt is hamar megértettem, hogy az emberek nem a felszíni problémáikról beszélnek igazán, hanem arról, hogy nem érzik magukat fontosnak, megértettnek, biztonságban. A párkapcsolat ennek a legérzékenyebb terepe, itt jönnek elő a legmélyebb sérülések, de itt van a legnagyobb gyógyulási lehetőség is. A saját életemben is megtapasztaltam, milyen mélyen tudnak hatni a párkapcsolati sérülések, és mennyire kevés mintánk van arra, hogyan lehet jól kapcsolódni, vitázni, határt húzni vagy épp közeledni. Nem egy idealizált kapcsolatkép érdekel, hanem az, hogyan lehet két esendő, sérült ember között mégis valódi, élő kapcsolat. Ez lett az a terep, ahol azt éreztem: itt van dolgom.
– A szerepeid között – pszichológus, párkapcsolati tanácsadó, mediáció, séma irány – melyik adta neked a legtöbb új szemüveget és miért?
– Ez egy jó kérdés, mert valójában nem egyetlen „szemüveg” volt, hanem egy folyamat. Mégis, ha ki kell emelnem egyet, a sématerápiás szemlélet adta a legtöbbet. A séma irány segített igazán megérteni, hogy a jelenlegi párkapcsolati konfliktusok mögött nagyon régi, gyakran gyerekkori sérülések, hiányok és megküzdési módok húzódnak meg. Hogy nem „túl érzékeny”, „hisztis” vagy „elkerülő” emberek ülnek velem szemben, hanem olyan felnőttek, akik egykor nem kaptak meg valami nagyon fontosat, és ma is ebből a hiányból reagálnak.
A mediáció ehhez adott egy másik fontos nézőpontot, hogy nem kell mindig igazságot tenni, hanem meg lehet tanulni úgy beszélni egymással, hogy közben ne veszítsük el a kapcsolatot. A párkapcsolati tanácsadás és a pszichológusi munka pedig abban erősített meg, hogy a megértés önmagában nem elég, a változáshoz új eszközökre, új tapasztalatokra és sok gyakorlásra van szükség.
Számomra ezek nem külön szerepek, hanem egymásra épülő szemléletek, amelyek együtt adják azt a keretet, amiben biztonságosan lehet dolgozni a kapcsolatokon.
– Volt olyan fordulópont, amikor azt mondtad: „oké, innentől ezt már másképp csinálom, másképp képviselem”?
– Nálam az volt, amikor az egyik képzésen a kiképző szakember teret, időt adott a gyakorlás során a problémák feltárására, és nem a klasszikus 50 perces keretben gyakoroltunk, hanem 1,5-2 órában. Ekkor döntöttem el, hogy én is így szeretnék dolgozni. Így is teszem. Hagyni időt, teret a megérkezésre, a feloldódásra, a probléma belemélyedésébe, a bizalom kiépítésére, majd a lezárásra, intelligens távozásra is. Ne azt érezze a kliens, hogy ki van hajítva az ajtón és sietnie kell, mert már vár a következő. Hanem azt, hogy figyelve volt rá, meg lett hallgatva, megértést kapott, támogatást kapott, és értékelve volt az ő ideje is, pénze is, és a bátorsága is, hogy eljutott idáig, és engem választott a segítségkéréshez.
– Mi az a 2–3 tévhit, amivel a legtöbben érkeznek hozzád párkapcsolati témában?
– Az egyik az, hogy „ha igazán szeretjük egymást, működnie kellene magától”. Hogy „amin dolgozni kell, azt már megette a fene”. Hogy egy párkapcsolat beletett munka, idő, pénz és energia nélkül is működik. Nem. Nem működik. Tenni kell érte minden nap, hogy jól működjön. Apró gesztusokkal, kedvességgel, elismerésekkel, oda-vissza. Egy kapcsolat pont olyan, mint egy autó. Nem megy üzemanyag nélkül. És olyan, mint egy virág: ha nem öntözöd, elszárad. Nem azért, mert rossz volt, hanem mert nem gondoskodtak róla.
A másik tévhit az, hogy a konfliktus a kapcsolat végét jelenti. Pedig a konfliktus sokszor nem rombol, hanem jelez! Valami fontos nem kap figyelmet. És sokan azt is gondolják, hogy a párterápia az utolsó állomás. Holott nagyon gyakran ez az első hely, ahol végre tényleg el lehet mondani, mi fáj.
– Ha egy dolgot tehetnél kötelezővé minden párnak: mi lenne az? Egy szokás, egy beszélgetés, egy hétköznapi rituálé?
– Azt tenném kötelezővé, hogy ne csak akkor beszéljenek, amikor baj van. Legyen rendszeres idejük, legalább napi 10-10 perc amikor beszélgetnek bármiről, nemcsak a munkáról, és a gyerekek logisztikájáról. Havonta kérdezzék meg egymástól: „Hogy érzed magad ebben a kapcsolatban?” „Mi az, ami jól működik, és mi az, ami hiányzik?” Ez a kis szokás, a figyelmes, őszinte beszélgetés megelőzi a félreértéseket, erősíti a kapcsolatot, és segít abban, hogy a párok ne csak reagáljanak a problémákra, hanem együtt építsék a mindennapjaikat.
– Szerinted mi a különbség a „problémánk van” és a „mintánk van” között? Honnan lehet ezt felismerni?
– A „problémánk van” egy konkrét helyzetre utal. Valami történt, ami zavart, bántott, félreértés született. Ez lehet egy vitás pillanat, egy félreértett üzenet, egy elfelejtett fontos dolog. Ilyenkor a megoldás gyakran egyszeri beavatkozással, beszélgetéssel, egyeztetéssel megtörténhet. A „mintánk van” viszont ismétlődő, visszatérő viselkedésmintákra utal, amelyek újra és újra ugyanoda vezetnek, csak más körítéssel. Ha ugyanaz a vita, ugyanaz a sértődés vagy ugyanaz a frusztráció újra és újra előjön, gyakran már kívülről is tudjuk a forgatókönyvet, és a reakciót, lyenkor nem egy egyszeri problémáról, hanem a mélyebb működési mintáról van szó. Ezt onnan lehet felismerni, ha azon kapjuk magunkat, hogy ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanazokat a fájdalmakat éljük át újra és újra, függetlenül attól, ki mit csinál, vagy milyen a konkrét helyzet. A minták mögött gyakran gyerekkori vagy korábbi párkapcsolati tapasztalatok, érzelmi sémák és szükségleti hiányok húzódnak meg, amelyek automatikusan aktiválódnak a kapcsolatban.
– Mi az a három jel, amikor szerinted már nem érdemes egyedül okoskodni, hanem segítséget kell kérni?
– Ismétlődő konfliktusok: ha ugyanaz a vita, ugyanaz a sértődés, ugyanaz a fájdalom újra és újra előjön, és a saját próbálkozásaink ellenére sem tudunk kilépni belőle. Érzelmi elhidegülés: ha azt érezzük, hogy a szeretet, a közelség vagy az intimitás eltűnik, és már nem tudunk közel kerülni egymáshoz, a kommunikáció felszínessé válik, és a napi rutin csupán túlélésről szól. Ilyenkor kell valaki kívülről, aki segít újraértelmezni a kapcsolatot és a dinamikákat. Félelem vagy kimerültség: ha már a mindennapokban is folyamatos stresszt, szorongást vagy bűntudatot okoz a kapcsolat, ha félünk beszélni, mert mindig vita lesz belőle, vagy úgy érezzük, hogy az egész problémát egyedül kell cipelni.
– Ha valaki azt érzi, „elhidegültünk”, mi az az első kicsi lépés, amit még ma este megtehet? Konkrétan: mit mondjon, hogyan kezdje?
– Ha valaki azt érzi, hogy „elhidegültünk”, a legfontosabb az, hogy ne várjon nagy, drámai gesztusokra, hanem egy apró, őszinte kezdeményezéssel kezdjen. Ami nagyon fontos, az az időzítés! Ne lefekvés előtt, és ne akkor, amikor látod a párodon, hogy hullafáradt. Például: Vegyen egy mély levegőt, és mondja egyszerűen: „Észrevettem, hogy mostanában eltávolodtunk egymástól. Szeretném, ha beszélnénk róla, hogy újra közelebb kerüljünk. Én azt érzem, hogy… én úgy érzem magam ebben a kapcsolatban, hogy…” Vagy „Hiányzik, hogy beszélgessünk, szeretném, ha a ma este csak rólunk szólna.” A lényeg az én-üzenet, nem vádaskodunk, hogy „Mert te sosem nem figyelsz rám, sosem hallgatsz meg, mert te ilyen meg olyan vagy”… Kis lépésekben gondolkozz. Nem kell azonnal megoldani mindent, csak elkezdeni a párbeszédet. Egy-egy apró gesztus, egy ölelés, egy közös borozás, egy „szeretném hallani, hogy vagy, hogy érzed magad” elindíthatja a közeledést, és megnyitja a terepet a későbbi őszinte beszélgetésekhez.
– A vitáknál gyakran nem a témán veszünk össze, hanem… min? Te hogyan fogalmaznád meg ezt egyszerűen?
– A viták valóban nem a látszólagos témáról szólnak, hanem arról, mi hiányzik, amit nem kap meg a kapcsolatban. Általában egy apró félreértésből indulnak. Igazából a szükségleti hiányokból eredően robban ki a vita és jön az elhanyagoltság érzése, vagy az, hogy valaki nem érzi magát fontosnak a kapcsolatban. Ezek olyan mértékűre növik ki magukat, hogy frusztrálódik az egyén, egyre nagyobb benne a feszültség, és hevesebbek az érzelmek mindkét félben. Eközben mindketten azt érzik, hogy ők mindent megtesznek, mégsem elég, és csak nőnek az elvárások. A vita során sebezhetővé válnak és a korábbi sérülések erősebben felszínre törnek, majd a maladaptív sémák beaktiválódnak. Ezért van az, hogy nem az fáj, amit mond a másik, hanem az, AHOGY mondja. Gyakran a régi minták irányítanak minket, ugyanúgy reagálunk, ahogy korábban megtanultuk, nem pedig a mostani helyzetre.
– Kérhetek tőled egy mini gyakorlatot az olvasóknak: 10 perc, két ember, otthon, mire figyeljenek?
– Persze, szívesen! Üljenek le egymással szemben, lehet kanapén, étkezőasztalnál, bárhol, ahol zavartalanul tudnak figyelni egymásra. Kapcsolják ki a telefonokat, zavaró tényezőket. Vegyenek egy-két mély levegőt, hogy jelen legyenek a pillanatban. Az első kör a hallgatás és az én-üzenetek (2-3 perc). Az egyik fél elmondja, hogyan érzi magát most a kapcsolatban, mit él át, milyen apró dolgok okoznak örömet, és mi hiányzik neki. A másik fél csak figyel, nem vág közbe, nem értékel, nem ad tanácsot. Egyszerűen hallgat és jelen van. Nagyon fontos: utána szerepcsere! A második kör a megerősítés és kíváncsiság (2-3 perc). Mindenki mondjon egy-egy dolgot, amit értékel a másikban. Akár apró figyelmességet, jellemzőt, amit szeret benne. Pl: Azt szeretem benned, hogy… Illetve tegyenek fel egy-egy nyitott kérdést, pl. „Mi volt ma a legjobb pillanatod?” vagy „Mi az, amit szívesen csinálnál velem a héten?” S végül a zárás, a közös légzés és ölelés (1–2 perc). Vegyenek közösen néhány mély levegőt, miközben egymás szemébe néznek. Zárásként lehet ölelés vagy kéz a kézben, hogy fizikai jelenléttel is megerősítsék a kapcsolatot. Nem kell megoldani semmit, nem beszélünk problémákról. A cél a figyelem, a meghallgatás és a jelenlét. Próbáljanak ítélkezés nélkül hallgatni, csak megélni, amit a másik mond.
– Írtál az érzelmi zsarolásról, és arról, hogy mennyire automatikusan tudunk belecsúszni szerepekbe. Mik a leggyakoribb, hétköznapi formái ennek, amiket talán nem is nevezünk zsarolásnak?
– Igen, erre nagyon életszerű példákat lehet hozni, mert az érzelmi zsarolás gyakran észrevétlenül, apró gesztusokban jelenik meg, nem mindig drámai formában. A hétköznapi, „látszólag normális” minták, példáula bűntudatkeltés apróságokkal. „Ha szeretnél, akkor…” kezdetű mondatok, amik mögött valójában nyomás van. „Ha tényleg törődnél velem, segítenél ma a házimunkában.” A másik fél gyakran nem is veszi észre, hogy manipuláció történik, mert az üzenet „szeretetként” van csomagolva. Aztán ott az áldozat szerepének felvétele. Olyan helyzet, amikor valaki folyamatosan a saját szenvedését hangsúlyozza, hogy a másik érezze, felelőssége van a boldogságában. Pl.: „Már megint mindent nekem kell csinálnom, te sosem segítesz…”. Vagy amikor a szeretet vagy figyelem „jutalomként” van feltéve: csak akkor kapsz ölelést, dicséretet, ha a másiknak megfelelsz. Például „Ha tényleg szeretsz, elvégzed ezt a feladatot.” Szélsőséges érzelmi reakciók: düh, sírás, csalódottság használata manipulációként. Az a cél, hogy a másik megtegye, amit szeretne. Túlzott reakció, amikor valaki nem hív vissza, vagy nem úgy reagál, ahogy a másik várta. De ott a hallgatás vagy elzárkózás is. Csenddel, elutasítással büntetés: „Majd akkor beszélünk, ha…”. Ezzel a másik kényszerhelyzetbe kerül, hogy visszaszerezze a kapcsolatot vagy a figyelmet. Mindezek apró, mindennapi helyzetekben jelennek meg, és könnyen normálisnak tűnnek, miközben a másik fél automatikusan reagál, alkalmazkodik, és idővel belecsúszik a mintába.
– Mit tanácsolsz annak, aki azt érzi: „mindig bűntudatot váltanak ki belőlem”? Hogyan lehet ebből kilépni úgy, hogy közben ne legyen háború?
– Ha valaki azt érzi, hogy „mindig bűntudatot váltanak ki belőle”, az első és legfontosabb, hogy felismerje a mechanizmust: nem a saját érzései rosszak, hanem valaki más próbálja őt manipulálni, irányítani a bűntudat felhasználásával. Az első lépés a tudatosítás. Figyeld meg magadban a pillanatot: „Most mit érzek? Bűntudatot vagy felelősségérzetet?” Ha a bűntudat indokolatlan, akkor nagy valószínűséggel érzelmi zsarolás történik. Aztán meg kell fogalmazni a határainkat. Egyszerű, rövid én-üzenetekkel: „Értem, hogy ez fontos neked, de én most másként döntök.” Nem kell magyarázkodni, védeni magad; a cél a tiszta határ kijelölése. Fontos a saját érzések megtartása. Tudd: a bűntudat, amit érezhetsz, nem a tiéd, hanem a másik manipulációja. Ha képes vagy ezt elkülöníteni, könnyebb higgadt maradni és nem reagálni automatikusan. Kommunikálj konfliktus nélkül. Ne támadj, ne vádolj, hanem egyszerűen jelezd a határaidat. Pl.: „Értem, hogy mit szeretnél, de én most máshogy döntök. Remélem, tiszteletben tudod tartani.” Ez nem háború, hanem egyértelmű, nyugodt állásfoglalás. Erősítsd meg önmagad. Tudatosítsd, hogy jogod van arra, hogy nemet mondj, és hogy a saját érzelmi egészséged is számít. A rövid, belső mantrák is segíthetnek: „Nem a bűntudat irányít, hanem én.”
– A „felnőtt–felnőtt” kommunikációt sokszor említed: nálad ez hogyan hangzik a gyakorlatban? Mondasz rá egy példamondatot?
– A „felnőtt–felnőtt” kommunikáció nálam azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a másik személy érzéseit és határait, miközben őszintén, felelősségteljesen vállaljuk a saját érzéseinket és szükségleteinket. Nincs vádaskodás, manipuláció, érzelmi zsarolás, hanem egyenrangú, nyílt, őszinte párbeszéd. Például: „Megfigyeltem, hogy az utóbbi időszakban kevesebb időt töltöttünk együtt. Én így magányosnak érzem magam. Arra lenne szükségem, hogy kettesben is tudjunk lenni. Szeretném, ha találnánk közös szabadidőt, ami csak rólunk szól. Te mit gondolsz, mikor lenne ez jó neked?” Ez tényeken alapuló megfigyelés („az utóbbi napokban kevesebb időt töltöttünk”), én-üzenet („én így érzem”), kérés, nyitottság a másik véleményére („te mit gondolsz?”).
– Az egyik írásodban elég erős nyitómondat van: „azért hazudunk, mert az igazság fáj.” Mikor ártalmatlan egy füllentés és mikor kezdi lebontani a bizalmat?
Az ártalmatlan füllentés általában apró, hétköznapi dologra vonatkozik, ami nem bántja a másikat, és nem érinti a kapcsolat alapvető bizalmát. Például „Igen, nagyon ízlett a főztöd”, amikor valójában nem pont így éreztük, de nem akarunk megbántani senkit. Ezek a kis füllentések gyakran a simább mindennapokat szolgálják, a kapcsolat kis „kenyerei”. A probléma akkor kezdődik, amikor a füllentés rendszeressé válik, fontos dolgokról szól, vagy a másik érzéseit, döntéseit befolyásolja. Ha a hazugság mögött félelem, manipuláció, elkerülés vagy titkolózás van, akkor lebontja a bizalmat. A másik nem tudja, hogy mi az igazság, és egyre óvatosabb, bizonytalanabb lesz a kapcsolatban. A kulcs a szándék és a következmény. Ha a hazugság célja a másik védelme, és nem árt a bizalomnak, ártalmatlan. Ha a hazugság megvédi a hazugot a felelősségtől vagy manipulál, akkor rombol.
– Mit érdemes kérdezni a párunktól, ha azt érezzük, hogy „apró dolgokban is ferdít”?
– Ha azt érzed, hogy a párod apró dolgokban ferdít, érdemes olyan kérdéseket feltenni, amelyek én-üzenettel, kíváncsian, ítélkezés nélkül vannak megfogalmazva. „Észrevettem, hogy van néhány dolog, ami nem teljesen stimmel. Szeretném megérteni a te nézőpontodat is. El tudnád mondani, te hogy látod ezt?” „Amikor ezt észrevettem, kicsit bizonytalan lettem. Te hogy gondolod, mi történt pontosan?” „Fontos nekem, hogy őszinték legyünk egymáshoz. Tudnál mesélni arról, hogy jutottál erre a döntésre, megállapításra?” A lényeg, hogy kérdezni, nem támadni, kíváncsi maradni. Tisztázó kérdéseket is fel lehet tenni: Például ha észrevettél eltérést a tényekben.: „Jól értettem, hogy azt mondtad, hogy…?” „Ez azt jelenti számodra, hogy…?” Érdemes további én-üzeneteket is alkalmazni: „Amikor ezt hallottam, kicsit bizonytalannak éreztem magam. Szeretnélek megérteni téged. Te hogyan látod ezt?” Ismétlést is alkalmazhatsz: ismételd el, amit a másik mondott saját szavaiddal, hogy lássa, megértetted: „Értem, tehát te úgy láttad, hogy… Ha jól értettem, azt mondtad, hogy…”
– Nagyon sok nő él a „nem vagyok elég jó” érzéssel. Te hogyan látod, ez inkább gyerekkori történet, párkapcsolati tükör, vagy a mai elvárások nyomása?
– Szerintem ez a „nem vagyok elég jó” érzés mindig több forrásból táplálkozik, és gyakran egyszerre hatnak rá gyerekkori, párkapcsolati és társadalmi tényezők. A korai élmények, amikor nem éreztük magunkat teljesen elfogadottnak, vagy túl sok felelősséget raktak ránk, alapvető mintákat hoznak létre arról, hogy mit érdemlünk, mennyire vagyunk szerethetőek, értékesek. A felnőtt kapcsolatok gyakran aktiválják ezeket a régi mintákat. Ha a partner nem elég figyelmes, vagy kritikát kapunk, az az érzés újra előjön: „Nem vagyok elég…” A társadalmi és közösségi média nyomása, a „tökéletes nő” illúziója, a munka, a kinézet és a szerepek közti megfelelési kényszer szintén erősíti ezt az érzést. Tehát nem egyetlen forrás a felelős, hanem ezek az elemek egymást erősítik, és sokszor automatikusan aktiválódnak, anélkül, hogy tudatosan felismernénk.
– Mi az a tipikus párkapcsolati helyzet, ahol a női önbizalomhiány a legerősebben látszik, és mit lehet ott másképp csinálni?
– Konfliktus vagy nézeteltérés a párkapcsolatban. Ilyenkor a nő gyakran túlzottan alkalmazkodik, bocsánatkérő, magát felelőssé tevő, vagy épp túlmagyaráz, próbálja elkerülni a vitát, nehogy „rossz partnernek” tűnjön. Nos, mit lehet ott másképp csinálni? Figyeld meg, mikor kezdesz túlzottan bizonygatni vagy elnyomni az érzéseidet. Ne a másikat vádold, hanem mondd el a saját érzésedet: „Én így érzem magam, amikor…”, „Nekem fontos lenne, hogy…”. Nem kell mindig megfelelni, nem kell mindent megoldani a másik helyett. A határ vállalása nem támadás, hanem önvédelem és önértékelés. Nem kell mindent egyszerre helyretenni, elég egy-egy kis gesztus, amivel megmutatod, hogy a saját érzéseid is számítanak. Ez a tudatosság és a gyakorlás segít, hogy a női önbizalomhiány ne a kapcsolat teljes működését befolyásolja, hanem egyre inkább az önmagadhoz és a párodhoz való egészséges kapcsolódást támogassa.
– Tetszett, hogy írsz arról, párban sokszor nem elég csak a kapcsolattal foglalkozni, az egyéni fejlesztés is kulcs. Hogy néz ki ez nálad finoman adagolva, nem ijesztő módon?
– Már az elején fontosnak tartom, hogy mindketten őszintén beszéljünk magunkról. Merjük feltenni egymásnak a korábbi kapcsolati kérdéseket, pl. „Mesélj, te hogyan érezted magad ebben a helyzetben? Mit csinálnál most másképp? Mi segített volna neked jobban? Szerinted mit tanultál belőle magadról, a helyzetről, a másikról? Mikor érezted magad bizonytalannak?” Nem drámai meg kell változnod feladatok, hanem kis önreflexiós gyakorlatok, kérdések, amikre otthon, nyugodt körülmények között válaszolhatunk. Én is szívesen veszem ezeket a kérdéseket, és ebből is érzem, hogy a másik rám kíváncsi. A saját érzéseinkről, szükségleteinkről beszélünk, ssaját működésünk tudatosítása, felismerése van a fókuszban a másik szemén keresztül. Minden kis előrelépést elismerünk és értékelünk.. Egy apró felismerés, egy őszinte mondat, egy új reakcióminta már fejlődés. Így a párkapcsolati és az egyéni fejlődés egymást erősítve, fokozatosan történik, anélkül, hogy bárki fenyegetve érezné magát.
– A „Miért nincs egy rendes pasi sem?” írásod egyszerre vicces és fájdalmas tükör. Mi szerinted ennek a mélyebb oka: Csalódások? Önvédelem? Rossz minták?
Szerintem ennek a mélyebb oka mindig többrétegű. 😊Egyrészt ott van a csalódások hatása: ha valaki már többször csalódott a párkapcsolataiban, automatikusan óvja magát, és könnyen alakul ki egy “védekező üzemmód”, ami megakadályozza, hogy újra nyisson a szerelem felé. Másrészt az önvédelem is működik: sokszor a tudatalatti azt üzeni, hogy jobb egyedül, mert a fájdalmat így lehet elkerülni. Ilyenkor a választott partner típusát is úgy szűrjük, hogy minimalizáljuk a kockázatot, ami sajnos gyakran újabb elutasításokhoz vezet. És ott vannak a mélyebb minták is, gyerekkori vagy korábbi kapcsolati tapasztalatok, ahol megtanultuk, hogy “nem számíthatunk teljesen a másikra”, “nem vagyok elég fontos”, vagy “nem lehet teljes biztonságban szeretni”. Ezek automatikusan aktiválódhatnak felnőttként, és befolyásolják, kit választunk, mit várunk el, és mennyire merünk valóban közel engedni valakit.
– Ha egyetlen dolgot üzenhetnél a randizós nőknek, amitől kevesebb lenne a félreértés és a túlgondolás: mi lenne az?
– Azt üzenném nekik: „Ne találgass! Kérdezz és figyelj a tényekre, ne a feltételezésekre.” Sok félreértés és túlgondolás abból fakad, hogy a másik gondolatait, érzéseit próbáljuk kitalálni, és közben a saját félelmeink, bizonytalanságunk torzítja a valóságot. Ha egyszerűen őszintén érdeklődünk, tisztelettel kérdezünk, és figyelünk a válaszra, már rengeteget csökkenthetjük a félreértéseket.
– Hogyan lehet úgy nyitni egy új kapcsolatra, hogy közben nem visszük rá az előző sérüléseit az új emberre?
– Ahhoz, hogy egy új kapcsolatot tiszta lappal kezdjünk, először önmagunkkal kell rendbe jönni. Felismerni a korábbi sérüléseinket, és tudatosan elkülöníteni a múltat a jelen helyzettől. Ez nem azt jelenti, hogy el kell rejteni az érzéseinket, hanem azt, hogy nem vetítjük át az előző partnerhez kötődő félelmeket, elvárásokat és vádakat az újra.
– Az anyós–meny konfliktusról szóló posztodban nagyon szépen bontod ki, hogy ez sokszor szerepekről és határokról szól. Mi a leggyakoribb hiba, amit a párok ilyenkor elkövetnek?
– A leggyakoribb hiba, amit a párok ilyenkor elkövetnek, hogy nem határozzák meg és nem tartják tiszteletben a saját határaikat. Gyakran az történik, hogy a menny vagy az anyós túl sok elvárást fogalmaz meg akár észrevétlenül, és a pár egyik vagy mindkét tagja enged ezeknek a nyomásnak, mert nem mer nemet mondani, vagy mert fél, hogy konfliktust okozna. A másik tipikus hiba, hogy a pár nem egyeztet egymással, hanem külön-külön próbál boldogulni a helyzetben. Ilyenkor könnyen alakul ki feszültség, mert a félreértések és a „titkos szabályok” felszínre törnek. Az egyik fél azt hiszi, a másik enged a családnak, a másik meg úgy érzi, nem kap támogatást a partnerétől. A megoldás, hogy tisztázzuk a szerepeket, vállaljuk fel a határokat, és együtt kommunikálni a család felé, hogy ne a páron belül keletkezzen konfliktus, hanem közösen tudják kezelni a helyzetet.
– Kinek a dolga határt húzni: a férjé a saját anyjával, a feleségé a sajátjával vagy mindig azé, akit jobban zavar?
– Alapvetően mindenki a saját szüleivel szemben felelős a határokért. A férj a saját édesanyjával, a feleség a saját anyjával vagy apjával kell, hogy világosan és következetesen kommunikálja, mi fér bele, mi nem. Fontos, hogy a pár egymást támogassa, de ne helyettesítse a másik határhúzását. Ha a pár egyik tagját jobban zavar valami a másik családjában, akkor is érdemes együtt átgondolni a megoldást, de a konkrét határhúzást általában a saját szülő felé szokás képviselni. Így tiszteletben marad mindkét fél függetlensége, és nem alakul ki konfliktus a párban amiatt, hogy „ki húzza a határt”.
– És egy praktikus kérdés ehhez: mi az a mondat, amivel egy nagyszülő felé szeretettel, de határozottan lehet keretet adni?
– „Értékelem, hogy szeretnél segíteni (beavatkozni), de szeretném, ha ebben a kérdésben a mi döntésünk érvényesülne. Kérlek, tartsd tiszteletben a határainkat.” Vagy: „Köszönöm a tanácsot/segítséget, de most mi szeretnénk ezt így megoldani. Fontos számunkra, hogy mi dönthetünk róla.”
– Írsz arról, amikor a szex kötelességgé válik, és a nő már előre a következményektől fél. Mi az első jel, hogy erről beszélni kell, és hogyan kezdjük el úgy, hogy ne legyen belőle sértődés?
– Ez egy nagyon kényes téma, és valóban gyakran van belőle sértődés. Sokszor még mindig tabu a párok között a szexről beszélgetni. Az első jel általában az, amikor már nem élvezetből, hanem inkább „feladattudatból” , kötelességből történik az együttlét, vagy amikor a nő már előre stresszel, aggódik a következmények miatt (pl. fájdalom, feszültség, kudarcérzés). Ez nemcsak egyoldalú probléma. Vannak olyan férfi klienseim is, akik szintén a kényszerszex miatt fordultak hozzám. Fontos, hogy nem vádaskodóan kezdjük a beszélgetést. Például: „Észrevettem, hogy mostanában kicsit feszültebbnek érzem magam az együttléteink előtt. Szeretném, ha nyíltan megbeszélnénk, mit szeretnénk, mi esik jól, és mi nem, hogy mindkettőnknek öröm legyen. Vagy: „Szeretném, ha őszintén elmondanánk egymásnak, mi az, ami örömet okoz, és mi az, ami nehezebben megy. Számomra fontos, hogy mindketten jól érezzük magunkat, és közben figyelünk a másik érzéseire is.” Ezzel csökkenthetjük a feszültséget, és megindulhat a kapcsolódás a valódi intimitás felé.
– Mit gondolsz: a vágycsökkenésnél gyakrabban testi okok vannak, vagy kapcsolati, lelki, ki nem mondott dolgok?
– A vágycsökkenés hátterében mindkettő előfordulhat, de a gyakoribb, hogy kapcsolati vagy lelki tényezők játszanak szerepet, különösen hosszabb távú párkapcsolatokban. Testi okok (hormonváltozás, gyógyszerek, stressz, alvásproblémák, betegségek) fontosak, de gyakran a kapcsolati dinamika, a kimondatlan feszültségek, a túl sok elvárás, a bizalomhiány vagy a korábbi sérülések azok, amelyek hosszú távon tartósan csökkentik a vágyat. A testi és lelki okokat érdemes együtt nézni, és őszinte beszélgetésekkel, empatikus kíváncsisággal feltárni, hogy mi áll a háttérben, mielőtt bármilyen megoldást keresnénk.
– Mi az, amit a férfiak gyakran félreértenek ebben a témában, és mi az, amit a nők?
– A férfiak és a nők is gyakran másként értelmeznek dolgokat, és sok félreértés abból adódik, hogy másképp kommunikáljuk az érzéseinket és a szükségleteinket. A férfiak gyakran félreértik, ha a nő nem kezdeményez, vagy visszahúzódik, azt személyes elutasításnak veszik, pedig sokszor csak a feszültség, kimerültség vagy bizonytalanság miatt van visszafogva a vágy. Azt gondolják, hogy a vágy hiánya a kapcsolat érzésbeli problémáját jelenti, holott gyakori esetben csupán ideiglenes stressz, hormonális változás, vagy a párkapcsolatban lévő kisebb feszültségek állnak a háttérben. A nők hajlamosak úgy érezni, hogy ha nincs vágy, akkor a férfi már nem szeret vagy nem vonzódik hozzá, holott ez nagyon gyakran nem a szeretet hiányát jelenti, hanem a testi-lelki állapotát, a kapcsolat dinamikáját tükrözi. Gyakran félelemből vagy a konfliktustól tartva hallgatnak, nem beszélnek a problémáról, ami viszont tovább növeli a távolságot és a bizonytalanságot a kapcsolatban. Összességében a kulcs az, hogy mindkét fél tudatosan, ítélkezés nélkül kommunikálja a saját érzéseit és szükségleteit, és ne vonjon le azonnal negatív következtetéseket a vágy csökkenéséből
– A megcsalás megbocsátásáról azt írod: akkor van esély, ha mindkét fél őszintén akarja a helyrehozást. Honnan lehet ezt felismerni tettekben?
– A megcsalás feldolgozásánál a tettek többet mondanak, mint a szavak. Akkor van valódi esély a helyrehozásra, ha mindkét fél őszintén és következetesen cselekszik a kapcsolat érdekében. Úgy lehet felismerni, ha a hűtlen fél vállalja a felelősséget, nem mentegeti magát, nem hárítja a hibát a másikra, hanem világosan elismeri, mi történt. Őszintén kommunikál, válaszol a kérdésekre, megosztja érzéseit, gondolatait, és nem próbálja elrejteni a múltat. Változtat. Nemcsak egyszeri gesztusok, hanem rendszeres, megbízható viselkedés, ami a bizalom újjáépítését szolgálja. Van nyitottság a terápiára, ha szükséges. Hajlandó együtt dolgozni a sérülés feldolgozásán, figyelni a másik határait, és nem erőlteti a dolgokat.
A megcsalt félnek is tennie kell érte. Világosan mondja el, mi fájt, mire van szüksége a gyógyuláshoz. Jelöljön ki határokat, fogalmazza meg egyértelműen, mi az, ami már elfogadható, és mi az, ami nem. Legyen nyitott a bizalom újraépítésére, hajlandó adni esélyt, de nem enged azonnal minden korábbi sérelmet elsimítani.
Mindkét oldalról fontosak az őszinte tettek és a felelősségvállalás, nem csupán a „sajnálom”-ok. Ha mindkét fél ebben elkötelezett, akkor van reális esély a megbocsátásra és a kapcsolat újjáépítésére.
– A válásról nagyon erős képet használsz („még a halálnál is rosszabb”), és azt is, hogy néha a párterápia átmegy válási mediációba. Mikor jön el az a pont, amikor a „szép lezárás” a felelősebb út?
– A „szép lezárás” akkor jön el, amikor a kapcsolat már nem képes egészségesen működni, és a további erőltetés csak további sérüléseket okozna mindkét félnek. Több erre utaló jel van. Ismétlődő, feloldhatatlan konfliktusok. Ha ugyanazok a viták újra és újra jelentkeznek, és nincs igazi változás, a kommunikáció nem javul. Sajnos van ilyen. Érzelmi távolodás, a felek tartósan elhidegültek, a szeretet és kötődés érzése jelentősen csökkent, vagy teljesen elmúlt, és a mindennapokban nem érzik egymás jelenlétét támogatónak. Egymás határainak nem tiszteletben tartása. Hiába próbálnak kompromisszumot kötni, egyik fél sem tudja úgy érvényesíteni a szükségleteit, hogy a másik sérülne. Egészségtelen minták erősödése, folyamatos bántalmazás, manipuláció, érzelmi zsarolás vagy visszatérő hazugságok jelennek meg. Ebben a helyzetben a felelősségteljes lezárás lehetőséget ad a feleknek, hogy tisztelettel, lehetőleg békésen váljanak el anélkül, hogy további érzelmi károkat okoznának egymásnak vagy a családnak. A cél nem a harag vagy büntetés, hanem az egymás életének tiszteletteljes folytatása külön utakon, és a saját érzelmi gyógyulás megkezdése.
– Mit mondanál annak a nőnek, aki most áll ott, hogy „menjek vagy maradjak”, és közben gyerek is van?
– Egy ilyen helyzet rendkívül összetett, hiszen a döntés nemcsak róla, hanem a gyerekről és a családi dinamikáról is szól. Adj magadnak időt és teret, ne hozz döntést impulzívan vagy a „minden azonnal megoldódjon” nyomás alatt. Fontos, hogy előbb tisztázd a saját érzéseidet, szükségleteidet, határaidat. Vizsgáld a kapcsolat valóságát, nézd meg, van-e a kapcsolatban reális esély a változásra, a bizalom, a tisztelet és a szeretet visszaépítésére. Ha a válasz nem, akkor a maradás csak további sérüléseket okoz. A gyerek érdeke a legfontosabb. Az, hogy a gyerek biztonságban és szeretetben nőjön fel. Néha a legjobb dolog a gyerek számára is az, ha a feszültséget és a mérgező mintákat megszüntetjük, még ha ez válással jár is. Támogatást kérni nem gyengeség: párterápia, mediáció, családi tanácsadás, akár baráti, támogató környezet mind segíthet átlátni a helyzetet és felelősségteljes döntést hozni. Kis lépések! Nem kell azonnal végső döntést hozni. El lehet kezdeni apró lépésekkel. Beszélgetés a párral, határok kijelölése, külön idő magadnak, majd fokozatosan átgondolni a jövőt. Ne azonnal a „menjek vagy maradjak” dilemmában ragadj, hanem először tisztázd magadban, mire van szükséged, mi a gyerek érdeke, és mi az, ami a kapcsolatban valódi változást hozhat. A döntés bármelyik irányban lehet helyes, ha tudatos, szeretetteljes és felelősségteljes.
– Anyuka vagy. Mit tanított neked az anyaság a határokról és a szeretetről, amit a munkádban is használsz?
– Én már kicsit „könnyen” beszélek, mert a fiaim felnőttek, elmúltak 30 évesek. Az anyaság óriási önismereti folyamat volt számomra nemcsak a határok és a szeretet terén. Megtanultam, hogy a gyermekeimet szeretni valóban feltétel nélküli. Nem számít milyenek, akkor is szeretem őket. Ugyanakkor a szeretet és fegyelem, gondoskodás és határok nem ellentétes dolgok, sőt, együtt adják meg a biztonságot és az egészséges kapcsolódást. Megtanultam mennyire fontos az érzéseink jelentése és a kommunikációja. Az anyaság olykor teljes önfeladást és önfeláldozást kívánt, máskor pedig még sohasem voltam annyira önazonos, mint anyaként. Megtanultam és jelenleg is tanulok nemet mondani anélkül, hogy kevésbé szeretném a gyerekeimet, és azt is, hogy a szeretet nem az önfeláldozásból születik, hanem abból, hogy tisztelem a saját szükségleteimet is. Ezt a tapasztalatot a munkámban is használom. A klienseimnél azt hangsúlyozom, hogy a szeretet nem csak önfeladás és önfeláldozás, és a határok nem gátolják a kapcsolatot, hanem épp ellenkezőleg, védik és erősítik. Ha tisztán látjuk, hol vannak a határaink, képesek vagyunk őszintén kapcsolódni, figyelni a másikra, de nem engedni, hogy a kapcsolat energiája kizárólag ránk tolódjon. Az anyaság és a nagymamaság megtanított arra is, hogy milyen fontos a türelem, az empátia és a következetesség. A szeretet sokszor csendes, apró gesztusokban nyilvánul meg, ami a párkapcsolatokban és a terápiás folyamatokban is működik.
– Amikor te fáradt vagy és túl sok a világ: mi tölt vissza nőként?
– Amikor elfáradok és túl sok lesz a világ, elsősorban az egyedüllét tölt vissza. A felszínen extrovertált, mélyebben pedig introvertált vagyok, csak így nemes egyszerűséggel. Nem elszigetelődésként vonulok el, hanem mert szükségem van a csendre. Jólesik, amikor nem kell reagálnom, figyelnem, tartanom senkit. Ilyenkor rendeződnek bennem a dolgok. Sokat ad a zene, főleg ha érzelmileg „megengedem magamnak”, nem háttérzajként, hanem tényleg jelenléttel. Emellett a mozgás is fontos, de nem teljesítményből, inkább átmozgatás, ritmus, tánc (imádok táncolni). visszatalálás a testemhez, pl. kirándulás, túrázás formájában a családdal, társasággal. Ez is feltölt. A természetben nem kell szerepet vinni, és a jelenlét magától megtörténik. A barátnős kikapcsolódás barátnő hiányában már nincs, főleg mióta lakóhelyet változtattam, de akkor esik jól igazán, amikor nem kell erősnek vagy okosnak lennem, csak önmagamnak.
– Van olyan párkapcsolati szabályod otthon, amit szentnek tartasz? Például vitázni lehet, megalázni nem, ilyesmi.
– Természetesen a megalázás, és egymás bántalmazása fel sem merülhet… Részemről van egy fontos szabály, amit még a volt férjemmel hoztunk vitatkozás közben. Még nem voltunk házasok, valamin veszekedtünk. Mielőtt még bekövetkezett volna, megálltunk: „Állj! Nem kurvaanyázunk!” (Aztán veszekedtünk tovább 😄) Ezt követően vita közben sosem hoztuk fel egymás szüleit. Gyakran előfordul, hogy az emberek dühös mivoltukban káromkodnak, szitkozódnak, vagy olyat mondanak, amit nem akarnak. Mi ezt elkerülvén hoztuk meg ezt a szabályt, amit a későbbi kapcsolataimba is tovább vittem.
– Mi az a félreértés rólad, amivel a legtöbbször találkozol, és most szívesen helyretennéd?
– Köszönöm, hogy lehetőséget kapok erre. A leggyakoribb félreértés velem kapcsolatban az, hogy erős, határozott és dekoratív nőként mindenben tökéletesnek kell lennem. Mindig mindenre tudnom kell a választ, mindig segítenem kell, és sosem lehetek bizonytalan vagy fáradt. Pedig valójában nem erről szólok. Én is esendő vagyok, vannak gyenge pontjaim, kimerültségeim, és nem tudok mindent megoldani. Ugyanakkor ezt beismerve is lehetek hiteles, szeretetteljes és támogató szakember, nő, anya, mama. Szeretném, hogy ezt a szemléletet lássák mások is, hogy a határokat, a sebezhetőséget és a saját szükségleteket vállalni nem gyengeség, hanem erő. És hogy mindez nem csökkenti az értékemet, a szerethetőségemet vagy a szakmai kompetenciámat. Sokan a határozottságomat félreértik, és azt hiszik, „félni kell tőlem” vagy tartani tőlem. Pedig egyébként „vajból van a szívem”. Empatikus, támogató, szeretetteljes vagyok, és a munkámban mindig egyenrangú partnerként kezelem a klienseimet. Nálam nincs „magas ló”, nincs kioktatás, nincs ítélkezés, csak tér és figyelem, hogy az, aki bajban van, megértést, támogatást és gyakorlati segítséget kapjon.
– Mondtad, hogy új szolgáltatás van készülőben. Mi hívta életre: milyen hiányt látsz, amire ez válasz lesz?
– Az új szolgáltatás, az Álomtábor hármasunk fiaim feleségeivel együtt jött létre, mert azt látjuk, hogy sok embernél hiányzik a testi-lelki-szellemi harmónia tudatos, egységes kezelése. Sok helyen csak az egyik területre fókuszálnak, vagy a testre, vagy a táplálkozásra, vagy csak a lelki egészségre. Mi azt gondoljuk, hogy valódi változás és feltöltődés csak akkor történik, ha mindhárom szintre figyelünk egyszerre. Ternyei-László Vivien (Vivivel főzök), Vivi a gasztro és egészséges táplálkozás oldalát viszi, Nagy Erika, Ercsi a testi mozgást, gyógytornát, jógát, én pedig az önismereti és lelki egészség részt. Ezt hozzuk össze egy utazással egybekötött programban, mind belföldön, mind külföldön, ahol a résztvevők egyszerre kapnak eszközöket, inspirációt és támogatást testük, lelkük és szellemük egészségéhez. Ez a szolgáltatás azoknak szól, akik szeretnék kimozdítani magukat a mindennapok rutinjából, feltöltődni, önmagukra figyelni, és úgy fejlődni, hogy közben valódi élmények és közösségi támogatás is kíséri őket.
– Kiknek szól majd leginkább: szingliknek, pároknak, frissen szakítóknak, anyukáknak…?
– Az Álomtábor alapvetően felnőtteknek szól, akik szeretnének a testi-lelki-szellemi egészségükre fókuszálni, feltöltődni és önmagukra időt szánni. Nem kifejezetten párkapcsolati státuszhoz kötjük, tehát lehet szingli, párban élő, frissen szakított vagy anyuka, apuka is. A lényeg, hogy nyitott legyen az önismeretre, a változásra és a közösségi élményre. A program különösen azoknak ideális, akik érzik, hogy kicsit „elakadtak” a mindennapokban, szeretnék újra felfedezni magukat, javítani az életminőségüket, és egy támogató, inspiráló közegben tapasztalni a testi-lelki harmóniát.
– Miben lesz más, mint egy sima konzultáció?
– Az Álomtábor abban lesz más, hogy nem egy hagyományos, egyéni konzultációról van szó, hanem egy integrált, élményalapú programról, ahol egyszerre több dimenzióban történik a fejlődés Csoportos, kiscsoportos élmény, ami erősíti a közösségi élményt, a támogatást és a visszajelzést. A program előre felépített modulokból áll, ahol minden nap más kap fókuszt, így a résztvevők fokozatosan, szelíden haladnak a változás felé. Mindhárom szakember jelen lesz. Vivi a táplálkozás, Ercsi a mozgás és test, én az önismeret és lelki egészség területén, így a résztvevők személyre szabott támogatást kapnak minden dimenzióban. Nemcsak beszélünk a változásról, hanem a gyakorlatban, tapasztalati úton történik a tanulás és fejlődés, apró, könnyen beépíthető gyakorlatokkal és élményekkel, együtt éljük meg, próbáljuk ki, tapasztaljuk és építjük be a mindennapokba.
– Mit szeretnél, hogy a résztvevők a végén érezzenek magukról és a kapcsolataikról?
– Azt szeretném, hogy a tábor végére a résztvevők érezzék, hogy többet tudnak önmagukról, felismerik a saját mintáikat, szükségleteiket, határaikat, erőforrásaikat Nőtt az önbizalmuk, képesek bátrabban és őszintébben kommunikálni, döntéseket hozni és kiállni magukért anélkül, hogy bűntudatuk lenne. A kapcsolataik tudatosabbak lesznek, meglátják, hol működnek jól, hol van lehetőség változtatni, és hogyan lehet szeretettel, de határokkal jelen lenni a párkapcsolatban, családban, baráti körben. Élményt, energiát és reményt visznek haza, nem csak új tudást, hanem tapasztalatot, apró gyakorlatokat és pozitív élményeket, amikre otthon is építhetnek. A lényeg, hogy ne csak gondolkodjanak róla, hanem érezzék, hogy képesek változtatni, fejlődni és élvezni a kapcsolatokat úgy, hogy közben önmaguk is fontosak és szerethetőek maradnak.
– Mikor érdemes figyelni: hol fogtok először hírt adni róla, és mi lesz az első lépés a csatlakozáshoz?
– Március, április körül, a közösségi média felületein folyamatosan jelen leszünk. Az első lépés a csatlakozáshoz egy előzetes jelentkezés, regisztráció lesz: Egy rövid online űrlap, ahol az érdeklődők megadják a nevüket, elérhetőségüket, esetleg pár szót arról, miért szeretnének részt venni. Utána egy visszaigazoló email vagy telefonhívás, ami tartalmazza a részleteket, fizetési lehetőséget és a program pontos menetrendjét.
– Ha egy mondatot hagyhatnál a TűsarkakON olvasóinak egy hűtőmágnesen: mi lenne az?
– „Nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy szerethető és erős legyél.”
– Mi az a kérdés, amit szerinted minden nőnek fel kellene tennie magának a párkapcsolatáról legalább évente egyszer?
– „Érzem-e, hogy ebben a kapcsolatban valóban önmagam lehetek, és megkapom a figyelmet, szeretetet és tiszteletet, amire szükségem van?”
– Hagyomány már nálunk, hogy az interjúinkat villámkérdésekkel zárjuk. Csak vágd rájuk, ami elsőre eszedbe jut. Kávé vagy tea?
– Kávé.
– Pacsirta vagy éjjeli bagoly?
– Pacsirta.
– Konfliktus után: csend vagy azonnali beszélgetés?
– Előbb csend, aztán beszélgetés.
– Egy szó, amit gyakran hallasz a klienseidtől.
– Elfáradtam.
– Egy szó, amit te gyakran mondasz a klienseidnek.
– Megértelek.
– „Piros zászló” nálad randin: mi az első?
– Hárítja a felelősséget.
– „Zöld zászló” nálad randin: mi az első?
– Önreflektív.
– Kedvenc énidő-tevékenységed 30 percben?
– Zene-tánc-csend-fürdő.
– Melyik a nehezebb: nemet mondani vagy segítséget kérni?
– Nemet mondani.
– Egy könyv/film, ami szerinted sokat elmond a kapcsolatokról.
– Szex és New York film 1-2. Egyszer bírtam megnézni, szakember szemmel nagyon durva.
– Ha most azonnal szabaddá válna egy napod: mivel töltenéd?
– Kicsit tovább maradnék ágyban, majd beszélgetnék azokkal, akikkel már régen nem találkoztam.
– Befejező mondat: „A szerelem szerintem…”
– Az, amiben egy jobbik változata vagyunk önmagunknak.
