2026. január 15-én a hazai mozikba kerül egy film, amely egyszerre történelmi dráma, lélektani utazás és nagyon is mai kérdés: meddig lehet kitartani a saját hitünk, elveink mellett? A Romzsa Tódor egy fiatal püspök igaz története, akit végül sem a merénylet, sem a méreg, sem a félelem nem tudott „leszoktatni” arról, hogy annak legyen hű, akinek vallotta magát.
A film Bokor Attila rendezésében készült, és a XX. századi keresztényüldözés egyik legismertebb magyar mártírját hozza közel úgy, hogy közben elég nehéz lesz nem magunkra ismerni benne, hívőknek és nem hívőknek egyaránt.
A vértanú, aki „túl fiatal” volt püspöknek, de elég erős a halálig tartó hűséghez
Romzsa Tódor nem valami távoli, misztikus szentkép. A film elején egy tehetséges, nyitott, nyolc nyelven beszélő fiatal férfit látunk, aki ugyanúgy keresi a helyét a világban, mint bármelyik mai huszonéves, csak az ő útja Rómán és a teológiai tanulmányokon át vezet vissza Kárpátaljára.
33 évesen nevezik ki munkácsi görögkatolikus püspökké. Alig több, mint egy mai fiatal felnőtt, aki épp csak túljutott az első nagy szakmai, életbeli döntésein, és máris történelmi léptékű felelősség szakad rá. Nem „kényelmes” püspöki széket kap, hanem frontvonalat: a II. világháború utolsó éveiben a bevonuló szovjet hadsereg nyomása alatt kell helytállnia.
A szovjet hatalom világos ajánlatot tesz: a görögkatolikus egyház olvadjon bele az orosz ortodox egyházba. Vagyis: mondjon le a saját gyökereiről, történelméről, identitásáról. Romzsa Tódor nemet mond. Nem heroikus pózban, hanem csendes, makacs, következetes módon. Innen indul az a spirál, amelynek a végén már nyíltan célponttá válik.
A film nemcsak a politikai játszmát mutatja meg, hanem azt is, milyen ember volt az, aki ebben a présben próbálta összetartani a rábízott közösséget. Nem az érdekli, ki ukrán, ki magyar, ki ruszin vagy szlovák, a közös hitet látja, és azt, hogy ebből születik közösség, tartás, béke. Ez az, amit a hatalom veszélyesnek lát.
Merénylet az országúton, méreg a kórházban
A Romzsa Tódor egyik legmegrázóbb része, ahogy a film végigkíséri a merénylet és a kórházi napok történetét. 1947. október 27-én – Hruscsov kérésére, Sztálin tudtával – merényletet kísérelnek meg ellene. Ez nem filmbe írt túlzás, hanem dokumentált tény: a fiatal püspök egy „balesetnek álcázott” támadásban súlyosan megsérül.
A néző vele együtt érkezik be a kórházba, ahol elvileg biztonságban lehetne. Csakhogy a hatalom odáig nyúl, ameddig kell. A film egyik legfagyasztóbb alakja a takarítónőnek álcázott KGB-ügynök, aki bejut a kórterembe, és halálos adag kuráreinjekciót ad be Romzsának. Az a fajta „csendes gyilkosság” ez, amelyben nincsenek lövések, nincsenek felrobbantott épületek, csak egy fiatal férfi, aki néhány nap múlva, 1947. november 1-jén meghal Munkácson.
Bokor Attila filmje itt sem tocsog a pátoszban. Nem hosszú, giccses haldoklást látunk, hanem azt, mit jelent az, amikor valakitől ténylegesen mindent el akarnak venni, még a méltóságát, a búcsú lehetőségét is. A film mégis hagy valami fényt: azt, hogy amit Romzsa képviselt, nem hal el vele. 2001-ben II. János Pál pápa boldoggá avatja, Ferenc pápa pedig magyarországi látogatásán kifejezetten név szerint említi őt, mint a hűség örök példáját.
Történelmi film helyett nagyon is mai kérdések: Mit kezdünk ma az elveinkkel?
A rendező, Bokor Attila már az első nyilatkozataiban leszögezte: ez a film „nem a történelemről szól, hanem az emberiség örök kérdéseiről”. A vásznon persze ott a kor hangulata, a szovjet megszállás, Kárpátalja politikai földcsuszamlásai, de a történet magja nagyon is ismerős 2025-ben is.
Hol van az a pont, ahol már nem lehet kompromisszumot kötni? Meddig fér bele a „kicsit behódolunk”, és mikortól kezdjük el elveszíteni önmagunkat, akár egy egyház, akár egy közösség, akár egy ember szerepében? Milyen az, amikor valaki nem erőszakoskodva, nem harsányan, hanem egyszerűen nem hajlandó letagadni, amit igaznak gondol?
A film egyik fontos vonala, hogy Romzsa nemcsak püspök, hanem híd is: nem érdekli, milyen nemzetiségű valaki, a közös hit alapján épít közösséget. A szovjet hatalom pontosan ettől fél: az erős, összetartó csoportoktól, amelyeknek saját identitásuk, gyökereik, „belső iránytűjük” van. A párhuzamokkal ma sem nehéz mit kezdeni, csak ma nem a politikai diktatúra, hanem sokszor a lájkok, szerepek, megfelelések világa akarja puhára gyúrni az identitást.
Kulisszák mögött: Erős stáb, fesztiválsiker, lelki utórezgések
A Romzsa Tódor a Nemzeti Filmintézet támogatásával, a Cinecom gyártásában készült, Bokor Attila rendezésében, aki egyben a forgatókönyvet is jegyzi (korábban: 56 csepp vér, Hazám, hazám). A címszerepben Dér Zsolt látható, aki a nyolc nyelven beszélő, érzékeny, mégis rendíthetetlen püspök figuráját nem ikonként, hanem hús-vér emberként hozza közel.
Mellette ismert és szeretett arcok tűnnek fel: Lux Ádám, Bezerédi Zoltán, Kakasy Dóra, Magyar Attila, Jakab Tamás, Péteri Lilla, Quintus Konrád, Gere Dénes és Cserna Antal alakítják a hatalom figuráit, a közösség tagjait, a kórházi személyzetet. A történet súlyát az is jelzi, hogy több hazai keresztény egyház, vallástörténészek, egyházi vezetők is segítették a munkát, hogy a film egyszerre legyen hiteles emlékezés és ma is megszólító tanúságtétel.
A látványvilágért Tóth Andrea felel, a képekért a Kossuth-díjas Máthé Tibor, aki már számos ikonikus magyar filmet fényképezett (Az én XX. századom, Ópium, Jutalomjáték). A vágást Király István jegyzi (Kontroll, Valami Amerika, Kincsem), a zenét Pejtsik Péter komponálta (Torzók, Fehér Isten).
A film nem üres teremnek készült: az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a X. Keresztény Film- és Könyvnapokon tartott első nyilvános vetítésen a közönség egyértelműen, hosszú tapsokkal reagált. Nyári fesztiválokon és szabadtéri vetítéseken nézők sokasága számolt be arról, hogy „felemelő, megrendítő, de valahogy tisztító” élményként hatott rájuk a film. Nem azért, mert könnyű nézni, hanem mert olyan kérdéseket piszkál meg, amelyeket sokszor inkább eltolnánk magunktól.
Miért lehet fontos nekünk, nőknek, akik 2026-ban ülünk be rá a moziba?
A Romzsa Tódor első ránézésre férfiközpontú történet: egy püspökről, férfi döntéshozókról, politikai játszmákról szól. Mégis könnyű úgy kijönni a vetítésről, hogy a saját életünkről gondolkodunk közben.
Hol húzzuk meg mi a határt a saját kapcsolatainkban, munkánkban, hitünkben, bármiben, ami számít? Hol mondjuk azt, hogy „idáig tudok kompromisszumot kötni, de innentől már én veszek el”? Mit kezdünk azzal, ha körülöttünk minden a konfliktuskerülésre, a gyökértelen „folyékonyságra” biztat, miközben valahol mélyen pontosan tudjuk, kik vagyunk, miből nem szeretnénk engedni?
A film csendesen emlékeztet arra, hogy a hűség nem csak nagy, márványtáblára kívánkozó gesztus. Néha „csak” azt jelenti, hogy a legnagyobb nyomásban sem adjuk fel a belső iránytűt, és azt, ami összetart bennünket másokkal. Lehet, hogy nem püspöki reverendában állunk ki érte, hanem gyerekeket nevelve, betegeket ápolva, munkahelyen nemet mondva, vagy egyszerűen csak nem tagadva le azt, amit igaznak érzünk.
A Romzsa Tódor nem könnyű esti kikapcsolódás, de nagyon is szükséges élmény lehet azoknak, akik szeretik, ha egy film nemcsak szórakoztat, hanem kérdez is. És hagyja, hogy magunkban keressük rá a választ.
