Ezen a héten végre a hazai mozikba is megérkezik az év egyik legjobban várt szuperprodukciója, az Odüsszeia. Christopher Nolan nagyszabású feldolgozása a modern látványtechnika minden vívmányával igyekszik vászonra álmodni Homérosz halhatatlan eposzát. A látványvilág elképesztő, a zene felkavaró, de a moziteremből kilépve mégsem a vizuális bravúrokról fog eztán sem beszélni a közönség. Nem mehetünk el szó nélkül amellett a fojtogató feszültség mellett, ami már a forgatási hírek óta rányomta a bélyegét a filmre: a szereplőválasztások miatti kritikák ugyanis jogosak.
Nem arról van szó, hogy a magazin szerkesztőségében vaskalapos múzeumi tárlatvezetőkként ragaszkodnánk a szöveghűséghez, de az Odüsszeia esetében a castingcsapat egészen fura vakvágányra tévedt.
Hol maradnak a görögök a saját mítoszukból?
Az első és legfájóbb pont, amit a nemzetközi és a hazai kritikusok is joggal kérnek számon, a görög színészek teljes hiánya. Bár a hollywoodi blockbusterektől megszoktuk az angolszász dominanciát, 2026-ban mégis nosztalgikusan visszasírjuk azokat az időket, amikor egy történelmi vagy mitológiai eposz legalább törekedett a regionális autentikusságra. Az, hogy az európai kultúra egyik alapkövét jelentő mítoszban szinte egyetlen érdemi görög származású színész sem kapott helyet a főbb szerepekben, több mint elhibázott döntés. Ezzel Hollywood pontosan azt a hibát követte el újra, amit az elmúlt évtizedben elvileg igyekezett levetkőzni: a kulturális gyökerek teljes elfedését a jól bejáratott sztárparádé kedvéért.
Látványos diverzitás vagy erőltetett koncepció?
A legnagyobb vihart és a legélesebb vitákat mégis a kulcsszereplők kiosztása váltotta ki. Lupita Nyong’o szerződtetése Szép Heléna szerepére önmagában is hatalmas port kavart. Félreértés ne essék: Nyong’o minden bizonnyal zseniális színésznő, még Oscar-díjat is kapott. A probléma nem az ő tehetségével van, hanem azzal a görcsös törekvéssel, ahogyan a rendezés a „modern sokszínűségi pipákat” igyekezett behúzni egy olyan bronzkori, mediterrán közegben játszódó műnél, amihez pontos történeti és vizuális leírásai vannak Homérosznak.
Ugyanígy teljesen tájidegen és a nézőt a filmélményből azonnal kibillentő húzás volt Elliot Page castingolása Szinón szerepére, vagy éppen Travis Scott rapper felbukkanása az ókori bárdként. Amikor egy rendező annyira görcsösen akar „aktuális” és modern lenni a szereposztásban, hogy az már a történet belső logikájának és a korhangulatnak a rovására megy, ott a kritika nemcsak hogy megengedett, de kötelező is.
A sztárdömping, ami elnyomja az eposzt
Matt Damon kiszáradt, meggyötört Odüsszeusza, Anne Hathaway Pénelopéja vagy Tom Holland Télemakhosza jól mutat a moziplakáton. A vásznon viszont folyamatosan az az érzése az embernek, hogy nem a trójai háborúból hazatérő, elgyötört görög harcosokat látja, hanem egy szuperdrága hollywoodi jelmezbált, ahol a hírességek ókori tunikákban sétálnak fel-alá.
Az Odüsszeia moziélménynek kétségkívül grandiózus és kihagyhatatlan – a szirének jelenete vagy a küklopsz barlangja IMAX-vásznon lélegzetelállító. Ám a film felemás szájízt hagy maga után. Remek bizonyítéka annak, hogy a csúcstechnológia és a milliárdos költségvetés sem tudja teljesen feledtetni, ha a produkció alapjait – a karaktereket és az őket megformáló színészeket – elhibázott, felszínes szempontok alapján válogatják össze.
Értékelés: Látványban 10/10, autentikusságban és szereposztásban legfeljebb 5/10. Nézzétek meg a moziban a látványért, de ne csodálkozzatok, ha a karaktereknél folyamatosan hiányérzetetek lesz!
