Ma lenne 75 éves a huszadik és a huszonegyedik század egyik legutánozhatatlanabb színészi zsenije, Robin Williams. Ha felidézzük az alakításait – legyen szó a Holt költők társasága lázadó Keating professzoráról, a Mrs. Doubtfire csetlő-botló, mégis imádnivaló apukájáról, vagy a Good Will Hunting bölcs pszichológusáról –, szinte azonnal érezzük azt a semmivel sem összetéveszthető, robbanásszerű energiát és melegséget, amit a vászonról árasztott. Pályafutása során több generációnyi embert tanított meg nevetni és érezni. Tragikus halála óta azonban tudjuk: a világ legszélesebb mosolya mögött a legmélyebb csend és a leghidegebb magány rejtőzött. Születésnapja alkalmából nemcsak az ünnepelt színészt idézzük fel, hanem azt a pszichológiai jelenséget is, aminek ő lett a legfájóbb mementója.
A pszichológia régóta ismeri a „szomorú bohóc szindróma” (sad clown paradox) néven elhíresült jelenséget. Ez a mintázat olyan embereknél figyelhető meg, akik a saját belső szorongásaikat, fájdalmukat vagy mentális küzdelmeiket azzal igyekeznek kompenzálni – és egyben elfedni –, hogy környezetüket szünet nélkül szórakoztatják. Robin Williams esetében ez a képesség nem puszta szakma volt, hanem túlélési mechanizmus. Rögtönzései és hiperaktív humora mögött egy túlságosan is érzékeny lélek lakozott, aki a közönség nevetésén keresztül próbált kapcsolódni a világhoz, miközben a saját elméje elszigetelte őt.
Ahhoz azonban, hogy megértsük élete utolsó, tragikus szakaszát, el kell oszlatnunk egy rendkívül elterjedt tévhitet. Amikor Williams 2014-ben, 63 évesen életét vesztette, a világ és a média azonnal felületes kontextusba helyezte a történteket: a legtöbben elintézték annyival, hogy a súlyos depressziója és a korábbi függőségei győzték le. A boncolási jegyzőkönyv és a későbbi orvosi vizsgálatok azonban egy sokkal megrázóbb és kikerülhetetlenebb igazságra derítettek fényt. Robin Williams nem pusztán a pszichéje áldozata lett; egy kegyetlen, degeneratív agybetegségben, úgynevezett Lewy-testes demenciában szenvedett.
Ez a betegség az Alzheimer- és a Parkinson-kór szörnyű ötvözete, amely szisztematikusan pusztítja el az agysejteket. A betegek a fizikai tünetek – remegés, mozgáskoordinációs zavarok – mellett elviselhetetlen szorongást, paranoid rohamokat, vizuális hallucinációkat és súlyos memóriavesztést élnek meg. Williams az utolsó éveiben pontosan érzékelte, hogy a saját, korábban lángoló elméje lépésről lépésre lekapcsol. A forgatásokon, ahol korábban fejből rögtönzött oldalakat, hirtelen egyetlen mondatot sem tudott megjegyezni. Egy olyan ember számára, akinek az intellektusa, a gyorsasága és a kommunikációja volt az élete és az identitása, ez a szellemi leépülés egyenlő volt a lassú megsemmisüléssel.
A magánéleti drámája éppen abból a fájdalmas kettősségből fakadt, amit a külvilág felé mutatott. Miközben az orvosok és a környezete sem tudta még pontosan, mi történik vele, ő próbálta tartani a frontot: mosolygott, poénkodott és vigasztalt másokat. Felesége, Susan Schneider Williams később úgy fogalmazott, hogy férje agyát egy láthatatlan, megállíthatatlan kór kebelezte be, miközben Robin kétségbeesetten harcolt a saját józanságáért.
Robin Williams öröksége éppen ezért jóval túlmutat a felejthetetlen filmjein és az Oscar-díján. Története a legkeményebb társadalmi mementó arra, hogy a legfényesebb homlokzat mögött is folyhatnak élet-halál harcok. Megtanít arra, hogy soha ne ítéljünk a látszat alapján: a leghangosabban nevető, másokat mindig támogatni akaró ember lehet az, aki a legcsöndesebben kér segítséget. Ma, a születésnapján ne csak a komikust ünnepeljük, hanem emlékezzünk az emberre is, és figyeljünk jobban azokra a környezetünkben, akik a mosolyuk mögé rejtik a terheiket.
