Augusztus 13-án a magyar történelem egyik legtragikusabb és leginkább félremagyarázott eseményére emlékezünk. 1849-ben ezen a napon tette le a fegyvert Görgey Artúr a magyar honvédsereg főerőivel Rüdiger orosz lovassági tábornok előtt a világosi mezőn. A nemzeti emlékezetben ez a pillanat sokáig a szabadságharc bukásaként és az árulásként rögzült, nagyrészt Kossuth Lajos kiáltványainak, nyilatkozatainak köszönhetően. Ha azonban lehántjuk az eseményekről a XIX. századi politikai csatározások pátoszát, egy végletekig racionális, katonai szempontból elkerülhetetlen döntést találunk, amely nem a nemzet eladását, hanem a további céltalan mészárlás megakadályozását szolgálta.
A világosi fegyverletétel körüli igazság megértéséhez a katonai erőviszonyokat kell megvizsgálnunk. 1849 nyarára a helyzet stratégiailag tarthatatlanná vált. A császári csapatok megsegítésére bevonuló orosz cári haderővel együtt a szövetségesek csaknem kétszeres emberfölényben álltak a magyar honvédsereggel szemben. A temesvári csatavesztés után, ahol Bem serege megsemmisítő vereséget szenvedett, az utolsó operatív magyar haderő Görgey kezében maradt. A fegyveres ellenállás folytatása nem hősiességet, hanem a katonák értelmetlen feláldozását jelentette volna egy már elveszített háborúban. Fontos történelmi tény az is, hogy a fegyverletételről nem Görgey egymagában határozott: egy tábornokokból és törzstisztekből álló, nyolcvantagú haditanács hozta meg a döntést, ahol kettő kivételével mindenki igennel szavazott.
A katonai racionalitás mögött azonban ott húzódott a magyar Golgota szívbemarkoló, emberi drámája a világosi síkon. Horváth Mihály katolikus püspök, a Szemere-kormány minisztere így emlékezett vissza a megrendítő pillanatokra:
„Tisztek és közvitézek zokogva borulának egymásra (…) Legsiralmasabb volt a huszárok tekintete, kiknek lovaiktól kellett megválniok.”
A katonák egymás karjába roskadtak, egyes századoknál pedig apró darabokra vágták a csapatzászlókat, és szétosztották egymás között, hogy a szent szimbólumokból legalább egyetlen darabka megmaradjon a zubbonyok alatt.
A tragikumában is emelkedett percekről egy orosz szemtanú, Drozdov főhadnagy is megrázó képet festett:
„Görgey a lovával serege elé lépett. Beszélni kezdett volna, de csak tompa zokogás tört fel melléből, mire a harmincezres sereg levegőeget betöltő »Éljen Görgey!« kiáltással válaszolt (…) Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon tábornokához, de neki sem volt ereje zokogását visszatartani, csak annyit tudott kiejteni: »Isten veled, Görgey!«. »Isten veled, Görgey!«, visszhangozta az egész sereg.”
Görgey döntése, hogy a fegyvert nem a gyűlölt osztrák császári csapatok, hanem a cári orosz haderő előtt teszi le, tudatos és mélyen szimbolikus politikai lépés volt. Ezzel a gesztussal a magyar fővezér egyértelművé tette a világ számára: a magyar szabadságharcot nem az osztrák Ház győzte le – hiszen ellenük a honvédsereg hónapokig sikerrel harcolt –, hanem a nagyhatalmi túlerő. Görgey abban is reménykedett, hogy az orosz cár diplomáciai súlya és a katonai becsületkódex megvédi majd a magyar tiszteket Ferenc József véres bosszújától. Sajnos ebben a kalkulációban tévedett, hiszen Bécs kegyetlen megtorlása – az aradi vértanúk kivégzése – a cári közbenjárás ellenére is megtörtént.
A tragédia igazi emberi drámája azonban a fegyverletételt követő évtizedekben teljesedett ki. Kossuth Lajos, aki a katasztrófa előestéjén lemondott és emigrált, szeptemberben már „a haza hóhérjának” nevezte Görgeyt, és rá hárította a teljes felelősséget a bukásért meg a megtorlásokért. Miközben Kossuth a függetlenség megalvutást nem ismerő szimbóluma maradt, a nemzet bálványkatonája életének kilencvenkilencedik évében úgy halt meg, hogy évtizedeken át a leghidegebb nemzeti gyűlölet és az áruló bélyeg kísérte az útján.
